Egy csepp vér (3.)

5.

 Az órák csigalassan teltek. Térdeimet felhúzva ücsörögtem a terem sarkában, miközben ujjaimat tördelve, percenként az ajtó felé sandítottam. Az óramutató szinte vánszorgott körpályáján, én pedig remegő kezeimet megzabolázva idegesen dobolni kezdtem a boncasztalon. Haza akartam menni, szóról-szóra elmesélni a történteket Liznek, hátha ő többet ért az egészből. A mutató végre révbe ért, én pedig megkönnyebbülten robbantam ki az épületből. A köpenyemet magamon felejtettem, de ez most nem érdekelt. Minél távolabb kellett kerülnöm ettől a földi pokoltól. Határozottan bevágódtam a terepjárómba és mély levegőket véve, megkíséreltem megnyugtatni remegő végtagjaimat. Nem vezethetek ilyen idegállapotban. 

 Gondolataimba merültem, próbáltam ésszerű magyarázatot találni a történtekre. Valami nagyon bűzlött a dologban és kivételesen nem a hulláim. 

− Valami baj van? − szólalt meg valaki a kocsi mellől.

Szívemre szorítottam a kezem, miközben hevesen kapkodtam a levegőt. Adam volt az.

− Idióta! − ordítottam rá, nem túl barátságosan.

A férfi összerezzent, majd mosolyt erőltetett magára.

− Megijesztettelek? − kérdezte.

− Majdnem feldobtam a pacskerom. 

− Ne aggódj jól bántam volna veled a boncasztalon. – szólalt meg végül vigyorogva.

− Na, tűnj innen, amíg szépen mondom.

Adam kacagva eliszkolt, én pedig egyedül maradtam paprikapiros arccal. Az idegeim pattanásig feszültek, kis híja volt, hogy nem kaptam sikítórohamot.

 6.

Liz a nappaliban regenerálódott egy pohár pokolian erős kávé társaságában, amikor megérkeztem. Elmerengő tekintetét a közeli erdőre vetette, a látvány csodálatos volt. A nappalink a közeli erdőre nézett, ahol a tavasz hírnökeiként madarak csicseregtek a virágba borult fákon.

Az egyetem után költöztünk a külvárosba. Gyerekkori emlékeink az erdőhöz kötöttek minket, így nem is tudtuk volna elképzeli, hogy a város szívében éljünk, a nagy nyüzsgésben és rohanásban. Számomra ez volt az a hely, ahol nyugodtan kikapcsolhattam, levedlettem a munkám okozta stresszt, és ember lehettem.

Ma azonban nem ment könnyen a megnyugvás. Szívem rágta belülről a félelem és a tudatlanság. Liznek is tudnia kellett róla.

Csoszogva elindultam a konyha felé, hogy én is magamhoz vehessek egy hatalmas bögre feketét, bátorítás képpen. Gyönyörű látvány tárult a szemem elé. A nap lenyugodni készült a fák lombjai mögött, én pedig szájtátva bámultam a jelenséget. A konyha egyik oldalát hatalmas ablak foglalta el, hogy sütkérezhessünk a nap melegében és érezzük, mindenre van megoldás. Az ősz pusztító vaskarmaival megérkezik, leszaggatja a fák leveleit, a tél pedig jeges takaróval borítja el az élet minden jelét és hordozóját. De tudjuk, hogy ez nem tart örökké. A nap megérkezik és bevilágítja szívünket, új reményt csöpögtet megfáradt lelkünkbe. A természet feléled, és gyönyörű színeivel kápráztat el minket.

A látvány egy ideig elfeledtette velem a mai napot. Annál rosszabb volt visszatérni a rideg valóságba. Elszomorodva kullogtam a kávéért. Idegesített a tudat, hogy nem élvezhetem a természet vidám játékát, nyugovóra térését, olyan múló dolgok miatt, mint az élet, jelen esetben a halál.

Visszamentem a nappaliba, ahol Liz ült elmerengve, halvány mosollyal a szája szegletében. Mély sóhajok közepette kiszakítottam őt a gondokkal terhelt, büdös valóságba.

Testvérem vidáman fogadott. Persze. Még nem sejti mit akarok neki mondani.

− Hogy telt a napod? - kérdezte még mindig mosolyogva.

− Azt hiszem a pokolian a megfelelő szó rá. − válaszoltam neki mogorván.

Érezte a testemből kiáradó negatív energiát, mert arcáról leolvadt a könnyed mosoly, hogy átadja a helyét az aggodalomnak.

Pedig sokkal szebb volt akkor, amikor arcvonásait nem torzította el a bánat és a szomorúság.

− Mi történt?

− Valami nagyon furcsa dolog. Még én sem tudok rá magyarázattal szolgálni, pedig eléggé aktív résztvevője voltam – szólaltam meg elmerengve, majd egyetlen mozdulattal lehúztam vállamról a pólót.

Bőröm kék és zöld árnyalatokban tetszelgett, szép lett volna, de tudtam nem ez a természetes színe.

Liz szeme elkerekedett.

− Mi történt? − kérdezte meg ismét, mintha beakadt volna a lemez nála.

Kényelembe helyeztem magam, a puha kanapé szinte magába szippantott. Örültem neki, éreztem a gondoskodást és szeretetet. Egy rohadt tárgytól vártam a gondoskodást. Mondja valaki azt, hogy nem vagyok szánalmas…

Liz szájtátva hallgatta végig a történetem, néha fájdalmasan felszisszent, máskor halkan sikkantott. Jó hallgatóság volt, egy kibeszélő show szívesen fogadta volna közönségébe.

Mikor a végére értem, testvérem nem tudott megszólalni a döbbenettől. Láttam, hogy vad viharok dúlnak benne. Próbálta elhinni, amit mondtam neki, de annyira ésszerűtlen volt az egész, hogy nehezen vette be a gyomra. Hát persze, én is jobban örültem volna, ha rá tudom fogni a fáradságra, a stresszre. De sajgó végtagjaim emlékeztettek rá, hogy nem tehetem meg ezt a fajta luxust.

Óráknak tűnő percek múlva Liz végre megszólalt. Látszott rajta, hogy végül győzedelmeskedett benne a tény, hogy igazat mondtam.

− Most akkor mi legyen? − tette fel a kérdést.

Szomorúan lehajtottam a fejem. Hát ez volt az, amit én is tudni akartam és jóhiszeműen tőle vártam a választ.

− Nem tudom. − válaszoltam egyszerűen.

− De ez mégis… hogyan lehetséges? − próbálta szavakba önteni kétségeit, de ez nem volt olyan egyszerű.

Gondolsz valamire, annak a gondolata benned él, érzed, minden porcikád kell hozzá, hogy tudjad, miről van szó, de ha másnak akarod átadni ezt az érzést, az már nem olyan könnyű. Ha valaki nem élte át, az soha nem fogja átadni magát teljesen a mondandódnak.

Nekem már a gondolatától kirázott a hideg, hogy léteznek vámpírok, de ezt Liz nem tudta ugyanúgy átvenni. Ő nem volt ott, nem járta át a testét a félelem, nem érezte azt a borzalmas, pusztító erőt. De próbálta elképzelni és ez volt a lényeg.

− Liz, a világon millió dolog van, amit nem tudunk felfogni ép ésszel, egyszerűen felfoghatatlan számunkra. Lehet, hogy a későbbiekben halál természetes lesz az a faj, hogy vámpír. Nem tudhatjuk. Ha az 1500-as években azt mondod, hogy lesz egy olyan készülék, amivel az emberek bármekkora távolságból kommunikálhatnak egymással, ne aggódj rövid úton a máglyán végzed. Nálunk pedig már természetes, hogy van − mondtam mély meggyőződéssel, de tudtam, hogy minden szavam hazugság.

Be kellett látnom, hogy magamat győzködöm, mivel racionális agyam nem tudta felfogni egy másik faj létezését.

Mivel boncmester voltam, egyszerűen hihetetlen volt már csak a gondolata is, hogy egy ember, a halála után vígan szambázzon. Nem! Ha valaki meghalt azt temessék el, nyugodjon békében. De ne zaklasson embereket és vegyen el életeket.

Elgondolkodva feltápászkodtam a földről, és úgy döntöttem kiszellőztetem a fejem. Minden teljesen összezavarodott körülöttem. Amikor reggel felébredtem, egy teljesen átlagos nap ígérete lebegett előttem, néhány holttesttel és boncolással. Erre mit kaptam? Egy vámpír áldozatát és egy jóképű telepatát.

Kiléptem a hatalmas kertbe, miközben az erdő fenyegetően körbeölelt. Elgondolkodva leültem a puha, zöldellő fűbe, tekintetemet az égboltra fordítva.

A lemenő nap fénye vérvörösre festette az ég alját, borús gondolatokat hozva fáradt agyamnak. A mai nap folyamán minden piros színre vagy annak bármely árnyalatára azt mondtam volna, hogy vérvörös. A vámpírok már teljesen átvették az irányítást a fejemben.

Csendes szemlélődésemet egy furcsa zörej zavarta meg. Gyanakodva az erdő felé kaptam a tekintetem, de nem láttam semmi különöset a környéken. Szemeimmel a zaj forrását kutattam, amikor egy fájdalmas üvöltés csapta meg a fülem. Egy farkas volt.

Ahogy megfogalmazódott bennem a gondolat, egy dús, a normálisnál nagyobb, hófehér szőrzetű állat tűnt fel a látóhatáromon belül.

Óvatosan felálltam, hogy bemenekülhessek a házba, amikor az állat elindult felém. Lélegzetvisszafojtva, dermedten álltam és vártam, hogy a veszedelmes lény lecsapjon rám. Az állat kecsesen, erőtől vibrálóan mellém lépett, majd kíváncsi tekintettel leült elém. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Ez lehetetlen. Egy vadállat nem viselkedik így. És a szeme…

Gyanakodva összeráncoltam a szemöldököm úgy vizsgáltam az állatot. Valakire emlékeztetett ez a szempár, tudtam, hogy láttam  már valahol. Ekkor farkas mintha elmosolyodott volna. Butaság az egész, egyszerűen lehetetlen és elképzelhetetlen, de mindenre esküszöm az állat előttem ült és mosolygott rám.

Nem tudom mi ütött belém, de óvatosan letérdeltem a földre és remegő kezekkel a farkas felé nyúltam. Az állat döbbenten nézett rám, nem értette honnan merítettem bátorságot ahhoz, hogy hozzáérjek. Hozzáteszem, én sem tudom.

Kezem lágyan végigsimította a puha szőrzetet, szemem az övébe mélyedt. Gyönyörű volt, hófehér szőre különleges bájt kölcsönzött neki. Miután túljutott a kezdeti meglepődöttségen lekushadt a földre és élvezte a simogatást.

− Milyen szép vagy − suttogtam elgyengülten.

Az állat felkapta a fejét, mintha értené minden szavamat. Nagyokat sóhajtoztam, testemet az állat testéhez szorítottam. Megnyugtatott, pedig rettegnem kellett volna. Fejét az ölembe fúrta, ami már kezdett kicsit kellemetlen lenni. Nem szoktam meg, hogy ennyire közvetlenek legyenek velem. Hűvös orra csupasz bőrömhöz ért, a hideg apró hullámokban futkosott a hátamon.

Az idilli képet Liz hangja zavarta meg.

− Remélem nincs semmi gond… − kezdte, majd, amikor észrevett a farkassal az ölemben felsikított − Uramisten!

Az állat felkapta a fejét az éles hangra, majd egyetlen másodperc alatt eltűnt az erdő mélyén. Testvérem hozzámfutott, aggódó arccal levágódott mellém, kezével gyengéden átölelve.

− Jól vagy? – kérdezte kétségbeesetten.

Némán bólintottam, szemem még mindig a messzeségbe meredt. Elment. Itthagyott magányosan. Könnyek gyűltek a szememben, olyan érzésem volt, hogy elvesztettem valakit, aki még nem is volt az enyém.

Liz ölébe eresztettem a fejem, testvérem meglepődötten simogatni kezdte az arcomat.

− Valami baj van? − kérdezte lágyan, hangja simogató volt és édes.

− Valami nagyon, de nagyon nagy baj közeledik − válaszoltam titokzatosan, előre rettegve a jövőtől, pedig a múlt mestere voltam.

7.

Hajnalig forgolódtam az ágyamban. Az álom nem akart magával ragadni, hogy kirándulást tehessek csodaszép, tökéletes világában. A farkas szeme magával ragadott, az ismerős érzés, hogy már láttam valahol, teljesen letaglózott.

Másnap fáradtan, karikás szemekkel ébredtem. A nap melengető fénye hirtelen rideg volt és fenyegető. Felültem az ágyban, és próbáltam a pórusaimba áramoltatni a házat betöltő csendet.

− Liz már biztos elment − suttogtam letörten.

Egyedül voltam, nem volt mellettem senki. Olyan hirtelen tört fel bennem a bánat és a magány vegyes érzése, hogy hánynom kellett. Kirohantam a fürdőszobába, hogy könnyítsek a gyomromat szorongató görcsön, majd erőt vettem egy újabb naphoz.

Nem értettem mi történt velem. Még soha nem éreztem ehhez foghatót. Beálltam a zuhany alá és fél órán keresztül csurgattam magamra a jéghideg vizet. Miután kellőképpen összeszedtem magam és legurítottam az aznapi koffeinadagomat, kiballagtam a kocsifeljárón parkoló terepjárómig, majd belehuppantam.

Bekapcsoltam a rádiót, maximumra felhangosítottam és hagytam, hogy a zene betöltse a hallójáratomat. Indítottam.