Egy csepp vér (2)

A földön tértem magamhoz. Testem úszott a verejtékben, szívem hevesen dübörgött, szabadulni akart börtönéből. Homlokomat a falhoz nyomtam. Megkíséreltem megnyugodni és nem hisztirohamot kapni. Amit láttam mélyen felkavart, az agyam tiltakozott ellene, végtagjaim önálló életet éltek. Kezem remegve tartott el a földtől, próbáltam feltápászkodni, nem sok sikerrel.

Mégis hogy lehetséges ez? – agyam élesen sikoltott, nem akarta felfogni a látottakat. A vámpírok nem léteznek, nem létezhetnek. Bram Stoker kitalált hullái, akik éjszakánként mások vérét szívják. Ez nem racionális, ez egyszerűen elképzelhetetlen. Hogyan tud működni a szervezetük a legalapvetőbb funkciók nélkül? A vér miért éltető számukra, ha a levegő már nem? Ez egyszerűen képtelenség, egy hatalmas átverés. Lehetetlen…

Akárhogyan is ízlelgettem a lehetetlen szót, be kellett ismernem, hogy előttem fekszik egy hulla, akinek az imént tekintettem a múltjába. A képességem eddig még nem hagyott cserben, nem mutatott valótlant. Tehát nem álmodtam és nem is képzeltem az előbbieket. Elléptem Pechal holtteste mellől, majd a sarokba kuporodtam. Szerettem volna minél távolabb kerülni ettől a rémálomtól. Meg kellett emésztenem a látottakat, na persze nem úgy ahogyan ennek a vérszívónak. Hirtelen hányingerem lett a saját gondolatmenetemtől, így ismét légzőgyakorlatokat kezdtem végezni.

Mikor megnyugodtam, tekintetemet a boncasztalra fordítottam. Nem értettem semmit, a mesék a valóságban is léteznek? Már csak az kellene, hogy Hófehérke bemasírozzon ide a hét törpével és almával kínáljon. Óvatos pillantást vetettem az ajtóra, majd megráztam a fejem és legszívesebben lekevertem volna magamnak egy pofont.

Próbáljunk meg racionálisan gondolkodni, na de mégis hogyan? Ebben az egész történetben semmi ésszerű nincsen, egyszerűen elképzelhetetlen minden egyes mozzanata. Bár ha belegondolok én sem vagyok túl racionális, a képességem más emberek számára szintén furcsa és elképzelhetetlen lehet. Ha ez kiderülne biztos, hogy elrabolnának, majd egy laboratóriumba szállítanának. Utána pedig addig vizsgálnának, amíg rá nem jönnek a titkomra. Ha meg végeztek velem meggyilkolnának vagy egy, az isten háta mögötti dilidutyiba dugnának halálomig.

Halkan megkopogtatták az ajtót, majd Adam jelent meg az ajtóban, halvány mosollyal a szája szegletében. Lazán az ajtófélfának dőlt, miközben megigazította a szemüvegét.

− Végeztél?

Arcomra olyan hirtelen ült ki a félelem és a felfedezés döbbent elegye, hogy még én is megijedtem tőle. Elakadt a lélegzetem, pár másodpercig próbáltam levegőhöz jutni, beindítani szervezetemben a normális működést. Be-ki, be-ki. Miután sikerült, agyam vad munkába kezdett. Szinte hallottam, ahogy nyikorognak a kerekek. Ha egy vámpír megharap egy embert, abból is vámpír lesz. Így szól a mese.

− Nem! − szinte sikítva ejtettem ki a tagadó szócskát.

Adam összerezzent, majd sietősen távozott. Fehér köpenye ragaszkodóan szállt utána, az ajtó hatalmas csattanással zárult be mögötte. Lehet, hogy egy kicsit ráijesztettem szegényre? Kezdtem megőrülni.

Gyanakodva a hulla felé lopakodtam, majd ujjam hegyével határozottan megböktem az áldozatot. Nem mozdult. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy halott, de azért a biztonság kedvéért megnéztem a pulzusát. Egyáltalán a vámpírok lélegeznek? Van vérkeringésük? Ez volt a tízmilliós kérdés. Csak senki nem válaszolta meg nekem.

Képek villantak az agyamba, emlékek öntöttek el mindent. Szinte bőrömön éreztem a férfi fogvacogtató félelmét és a vámpír leheltét. Jeges volt és vérfagyasztó. Nem is volt olyan elvetélt ötlet. Lehet, hogy a vámpírok azért lehelnek rá a bőrödre, mielőtt beledöfik az agyarukat nyakad lüktető véráramlatába, hogy érzéstelenítsenek? Halotti lidokain. Milyen kedves.

Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. Mekkora baromságokat hordok itt össze. Pár perccel ezelőtt még nem hittem el, hogy létezhet az a valami, ami belédöfte túlméretezett fogait az előttem heverő hullába, most meg már próbálom megfejteni cselekedeteinek mikéntjét. Normális vagyok én?

Levettem kezemről a gumikesztyűt, majd a férfi arcához érintettem csupasz ujjaimat. Éreztem a túlvilág leheletét, de mellette más is megcsapta az érzékszerveimet. Minden porcikámat elöntötte, valami különleges. Kesernyés illatot érzékeltem, a fa illatát és a halál szagát. Őrjítő elegye volt ez az illatoknak. Rendesen beleszédültem az ízlelgetésébe. Volt benne valami vadító, de mégis ijesztő.

Ez a mi bajunk nőknek. Beindulunk a rosszfiúktól, az adrenalin végigáramlik a testünkön, és nem tudunk neki megálljt parancsolni. Olyan gyenge akarattal rendelkezünk, mint a légyfing.

Ott álltam, kezeimet a férfi arcán legeltetve, amikor zajt hallottam az ajtó felől.

− Megmondtam, hogy nem kell még a segítséged Adam! – dörrentem rá dühösen és türelmetlenül.

Amikor nem kaptam választ, tudtam, hogy nincsen minden rendben a teremben. Éreztem, hogy nem Adam áll mögöttem, szótlanul. Az előbb már a tudtára adtam, hogy még nem végeztem. Értelmes fiú, feleslegesen nem zaklatja a főnökét. Óvatosan kezembe kaparintottam egy szikét, majd nyugalmat és mosolyt erőltettem feszült vonásaimra. Megpördültem a tengelyem körül, de a hirtelen mozdulattól megszédültem. A régi énem nem akart elhagyni. A szerencsétlenkedés, a bénázás életem része volt. Ugyanúgy estem keltem, mint a régi szép időkben, ifjúkorom hajnalán.

4.

Látogatóm arcán halvány mosoly jelent meg, de volt benne annyi tartás, hogy ne röhögjön az arcomba. Én pedig úgy tettem mintha ezt észre sem venném. Aztán megpillantottam.

Döbbenten néztem végig rajta, elakadt a lélegzetem a látványától. Egy fiatal férfi állt előttem, ennivaló mosollyal a szája szegletében. Szőke haja borzoltan magasodott a fején, vakítóan szürkéskék szeme belefúródott az enyémbe. Tökéletes arca hófehéren világított a természetellenesen sárga fényben, szálkás testén szürke póló és egy farmer feszült, kiemelve minden előnyét. Hóna alatt fehér köpenyt szorongatott, tekintete az enyémbe fúródott. Éreztem, hogy az adrenalin szétárad a testemben. Még életemben nem éreztem ilyet egy férfinál sem. Ilyen rövid idő alatt nem tudott lehengerelni egyik sem.

Dühöm, hogy kopogás nélkül rám tört, egy pillanat − vagy pillantás? − alatt elpárolgott. A szívdöglesztő kategória túl kevés lett volna neki, hihetetlenül nézett ki. Lábaim egy pillanat alatt elcicásodtak. Megbicsaklottam, az asztal szélébe kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze a szeme láttára. Minden mozdulatomat érdeklődve figyelte, ugrásra készen, hátha szükségem lesz a segítségére. Mivel össze-vissza szerencsétlenkedtem, torkomon akadt a szó, látogatóm úgy döntött kezébe veszi az irányítást.

− Elnézést, hogy ilyen hirtelen és gorombán magára törtem Miss.…

− Dr. Parker − vágtam közbe, torkom köszörülgetve.

Egy ládányi szánalom vagyok.

− Dr. Parker – javította ki engedelmesen, szája szegletében egy ennivaló mosollyal. − Fontos ügyben keresem magát.

Szemeit végigfuttatta rajtam, majd továbbsiklott és megállapodott a mögöttem heverő hullán. Tekintete elfelhősödött, éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. A férfi nyugalmat erőltetett magára, majd nemtörődöm mosollyal az arcán felém fordult.

− Mióta van itt a holttest? − kérdezte ügyetlenül álcázva rémületét.

− Fél órája. − válaszoltam határozottan, enyhén provokáló éllel a hangomban. Tekintetemmel az arcát fürkészve.

A férfi nyelt egyet. Kezdett kicsit kínos lenni a dolog, ezért közbeszóltam.

− Már elnézést, de megtudhatnám, hogy ki maga?

Elmerengve a holttestre nézett. Tekintete üres volt, gondolatai messze jártak. Pár pillanat múlva megtört a varázs, megrázta magát, majd ismét mosoly költözött az arcára. Lazán a hajába túrt, amitől engem ismét elöntött a forróság. Vajon tudatában van annak, hogy mennyire jóképű? Hát persze, hiszen csak játszik velem. Megkeményítettem az arcvonásaimat, tekintetem szigorú lett és dorgáló.

− Lanny McKaskle – nézett rám enyhén elpirulva.

− Megkérdezhetném mit szeretne tőlem Mr. McKaskle, ugyanis ha nem tűnne fel dolgoznék. Ez egy munkahely, nem egy bár.

A férfi felém fordította kétségbeesett tekintetét, majd határozottan a szemembe nézett. Na, nem, ez most nem jön be. De éreztem, hogy megint elgyengülnek a lábaim. A vakítóan szürke szempár igézően méregetett, a szégyenlős mosoly apró ráncot vetett a sima arcbőrre.  Egyszerűen hihetetlen volt.

− Sajnálom Dr. Parker, de ez a holttest irányt tévesztett. Az én hullám, nem a magáé.

− Ezt meg, hogy érti? − kérdeztem felháborodottan, hisztérikusan csengő hangon. − Tudtommal én vagyok a törvényszéki halottkém, nem maga.

Harag villant meg a szürke tekintetben. Ijedten a falhoz húzódtam, a szikét erősen szorítva. Nyoma sem volt már a letaglózó nyájasságnak és a kisfiús bájnak. Fenyegetően vibrált, a harag szikrákat szórva villódzott a tekintetében. Ismeretlen erő nyaldosta a bőrömet, kóstolgatott, hogy a kellő pillanatban lecsaphasson rám.

− Dr. Parker, kérem, értse meg, ez a holttest irányt tévesztett. Ez nem a maga hullája, hanem az enyém.

− Mi jogon birtokol egy holttestet?

− Elnézést − hajtotta le szégyenkezve a fejét − De ezt Ön nem értheti. Olyan dologba üti bele a szép kis orrát, amihez nincsen semmi köze. Veszélybe sodorja az életét.

− Az legyen az én gondom. − vágtam rá dacosan.

Hihetetlen erő hajított a falhoz. Már nem csak kóstolgatott, hanem bevitt egy hatalmas balhorgot, én pedig szépen lecsorogtam a hófehér mázolmányról. McKaskle dühösen nézett rám, tekintetéből áradt a fenyegetés. Majdnem összepisiltem magamat a félelemtől.

Megpróbáltam összeszedegetni önbizalmam maradványait, majd megszólaltam. Hangom még mindig remeget, de a célnak megfelelt. Dühösen a kijárat felé mutattam, egész testemet rázta a hideg. Ennek ellenére határozott voltam, halálosan határozott.

− Takarodjon kifelé, mert hívom a biztonságiakat.

Lanny sajnálkozó pillantást vetett felém, majd elindult az ajtó felé. Utoljára még megfordult, hogy mélyen a szemembe nézzen. Halk hangon megszólított, de a szavaiban nem volt nyoma a szánakozásnak.

− Nagyon sajnálom Dr. Parker, hogy kellemetlenséget okoztam magának. De ha tudná azt, amit én tudok, máshogy látná a dolgokat.

− Lehet, hogy én is ugyanúgy látom a dolgokat, mint maga, csak még értetlenül állok a történtek előtt. − feleltem nyugodtan, tekintetemben az elszántság tüze égett.

− Akkor nagyon erősen ajánlom magának, hogy vigyázzon az irhájára. − megfordult és elhagyta a termet.

Abban a pillanatban összeroskadtam, minden porcikám remegett a félelemtől. Hátamat a hideg kőnek vetettem. Szívem vadul dörömbölt börtönében, a levegő nehezen szivárgott be a tüdőmbe. Éreztem az erőt, amely leterített a földre. Megijedtem tőle. A félelem és a rettegés az ismeretlentől teljesen letarolt.

Úgy éreztem elég volt ennyi izgalom mára.

Egy csepp vér (1.)

1.

Unottan és fáradtan nyúltam a szike után. Jéghideg merev test feküdt előttem, brutális sebekkel a mellkasán és a hasán. A tőr többször is behatolt, a penge szétszaggatta az izmokat. A bemeneti seb üresen tátongott a lámpák mesterséges fényének kereszttüzében. Az áldozat tekintete érzelemmentesen, üresen meredt a plafonra, a neoncsövek visszatükröződtek az üveges szemekből. Megigazítottam a gumikesztyűt a kezeimen, majd mély levegőt vettem és folytattam a munkámat.

A szike olyan könnyen csusszant a testén, mint kés a vajon. Széthajtottam a bőrét, betekintést nyerve a bordáihoz. Elővettem a csontfűrészt és szétvágtam a csontokat. Precíz munka volt. A kés hegye átcsusszant a bordái között. Látszott rajta, hogy nem amatőr volt a gyilkos, pontosan tudta, hova szúrjon.

Ujjaim belemélyedtek a belek tengerébe, próbáltam kipakolni a szerveit, hogy közelebbről is megvizsgálhassam őket. Szúrás érte a májat és a vesét. A halál nem állt be azonnal. A gyilkos hagyta kivérezni őt, mielőtt leadta volna a halálos szúrást. Egyenesen a szívizomba.

Brutális. Ahogyan az voltam én is. Szemrebbenés nélkül boncoltam a halottakat. Nem éreztem semmit, amikor az asztalomra kerültek, olyanok voltak nekem, mint egy kiló hús. Felvágtam, trancsíroztam egy kicsit, majd visszavarrtam őket.

Csoda, hogy vegetáriánus lettem?

A férfi halálának kiderítése rutinmunka volt. Az elkövető már a rácsok foglya, így nem volt szükség semmilyen trükkre. Nem mágiáztam nála, nem érdekelt a múltja. Egyszerűen kikapcsoltam a képességem, amit akkor szereztem, amikor autóbalesetet szenvedtem testvéremmel.

Halkan megkopogtatták az ajtót, majd a terembe belépett egy fiatal férfi. Adam volt az, az asszisztensem. Alacsony, barna hajú srác, aki lelkesen csillogó szemeit fémkeretes szemüveg mögé rejtette. Lányos arccal és fizimiskával rendelkezett, egyedül markáns arccsontja tette férfiassá. Ügyes fiú volt. Végzős az orvosi egyetemen, ahol természetesen kitűnően megállta a helyét. Közelebb lépett hozzám és a halotthoz. Jött, hogy elvégezhesse a dolgát, ami abból állt, hogy lefürdeti a férfit, majd felöltözteti szépen, előkészíti a temetésre.

Mintha számítana valamit.

A túlvilágon nem nézik, hogyan vagy felöltözve. Meghaltál, elvesztettél mindent, amit megszereztél földi létedben, nem leszel több mint oszladozó húscafatok tömkelege, férgek tápláléka, majd egy csupaszra nyalt csonttömeg. Béke poraira.

Éreztem a szaglójárataimba az oszladozó hulla szagát, éreztem az ízét a számban. Elléptem az asztaltól, majd köptem egy isteneset az egyik tálba. Nőies voltam, de nem érdekelt.

Intettem Adamnek, hogy átveheti a stafétabotot, én pedig eltűntem a balfenéken.

2.

Eltelt pár év azóta, hogy balesetet szenvedtünk szülővárosunk zord erdejében. Azóta sok minden megváltozott. Lediplomáztam, kórboncnokként dolgozom, míg Liz orvosként tengeti mindennapjait abban a kórházban, ahol én.

Anyám sajnos már nem élte meg azt a napot, amikor egyetemre mentem, így nem láthattam felháborodott arcát. Elszorult a szívem. Fájt az emlékezés, pedig napi szinten mások emlékeiben turkáltam pofátlanul, engedély nélkül. Lelketlen szörnyeteg lettem, egy két lábon járó hulla. Semmiben nem voltam jobb azoknál, akik rothadva fekszenek három méterrel a föld alatt. Szüleim halála megedzette lányos szívemet, nem tudtam senkit közel engedni magamhoz. Barátaim nem voltak, egyedül Lizben bíztam.

Mindketten szerencsétlenek voltunk a szerelemben, talán a beteges bizalmatlanságunknak köszönhetően. Egyetlen normális kapcsolatom volt az elmúlt években. Még az orvosin jártam egy sráccal, de már az elején éreztem, hogy nem ő az IGAZI, csupa nagybetűvel. Unalmas volt, a tökéletes pofi mögött nem bújt meg semmi izgalmas és lehengerlő. Mellette soha nem éreztem azt, hogy rá kellene vetnem magam és éjszakákon keresztül verejtékben úszva szeretkeznem vele.

Liznek nálam nagyobb szerencséje volt. Kezdetben úgy tűnt megtalálta a nagy Ő-t, két évig vad szerelemben égtek, majd a srác dobta őt egy táncosnőért. Mondja valaki azt, hogy a férfiak az okos nőket részesítik előnyben. Sokkal egyszerűbb egy cicababát bolondítani, mint egy talpraesett, határozott és céltudatos nőt. Hiszen előbbit egy új ruhával könnyedén ki lehet engesztelni.

Elhagytam az épületet, hogy friss levegővel töltsem fel rothadó tüdőmet. Élvezettel szívtam magamba a tavasz sziporkázó illatait. Köpenyem könnyedén lengedezett a lágy szellőben, halvány mosollyal a szám szegletében a falnak dőltem és vártam, hogy húgom is csatlakozzon szerény társaságomhoz.

Hamarosan meg is jelent, kezében egy szál cigarettát szorítva, remegő kezekkel tartva megmentőjét. Arcára ráncokat vetett a fáradtság, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Szótlanul mellém dőlt, haragosan pumpálva a cigit.

− Este vacsi? − kérdezte törődötten, bal keze egy nagy bögre kávét ölelt át, mintha nem is akarná elengedni.

− Nem kell fáradnod, majd rendelünk valamit.

Liz némán bólintott. Miután végzet, egyetlen laza mozdulattal elpöckölte a csikket. Arcomat a nap felé fordítva próbáltam feltöltődni, némi melegséget nyerni a hideg boncterem után. Pár perc szótlan feltöltődés után Liz szedelőzködni kezdett, majd egy bágyadt mosoly kíséretében felém intett. Ellöktem magam a faltól, leporoltam a köpenyemet és beléptem a holtak birodalmába.

3.

Visszamentem a boncterembe, kezemre friss kesztyűt húztam, majd körülnéztem. Az előző hulla eltűnt. Szerencsére Adam már elszállította a teremből. A következő áldozatom a boncasztalon feküdt. Közelebb léptem hozzá, kezeimmel automatikusan a kartonja felé nyúltam.

Sebastian Pechal, született 1976. május 8., meghalt 2009. március 2. Pokolian fiatal, vértelen arc nézett rám ártatlanul, barna göndör fürtökkel keretezve. Teste kidolgozott volt, láthatóan sokat törődött vele még életében. Mivel a kartonban az állt, hogy a halál oka kivérzés, ezért úgy döntöttem, hogy ideje bevetnem a képességemet. Az embernek ugyanis nem szokása csak úgy elveszítenie cirka hat liter vért.

Levettem az egyik kesztyűmet, majd ujjaimat a hófehér bőrre fektettem. Ellazultam, átadtam magam az erőnek. Hagytam, hogy ledöntsön a lábamról. Erős áramütést éreztem, amely végigfutott a karomon, a fájdalom átjárta a testem, de nem szakítottam meg a kapcsolatot. A halántékom lüktetett, az izmaim görcsbe rándultak. Mély levegőt vettem, próbáltam normalizálni a légzésemet, kitisztítani az agyamat, hogy felkészülhessek a látottakra.

Ekkor kezdődtek csak az igazi meglepetések.

Sötét sikátorban találtam magam. Éreztem, hogy egész testemben remegek, a verejték elöntött, pólóm nedvesen tapadt a bőrömhöz. Futottam, ahogyan csak a lábam bírta, gyakran hátratekintve üldözőm felé. A sikátor azonban elhagyatottan, szeméttől túlzsúfolva csapódott az arcomba. Senki nem volt mögöttem.

Az egyik konténer mögött találtam menedéket. Megálltam, hogy végre kifújjam magam. Pokoli fáradtság próbált ledönteni a lábamról. Izmaim égtek a futástól, tüdőm ki akart szakadni a helyéről, szívem vad lüktetését a torkomban éreztem. A közelben megreccsent egy fa, mintha felsírt volna a ránehezedő súly alatt. Felkaptam a fejem. Tudtam, hogy tovább kell mennem.

Jeges félelem markolt a szívembe, amikor megpillantottam üldözöm sötét alakját. Hosszú, fekete köpenyt viselt, arcát valami furcsa maszk takarta. A szövet a földet súrolta, az ismeretlen könnyedén siklott felém. Siklott… A halál felém suhant a levegőben, bármilyen hihetetlenül is hangzik.

Bénult félelem öntötte el a testemet. Minden erőmmel az izmaimat szuggeráltam, hogy ne adják fel. A lábaim azonban földbe gyökereztek, képtelen voltam elmozdulni innen. A hóhér lassan közeledett felém, éreztem a testéből áradó izgalmat. Játszott velem.

Alig egy méter választott el minket egymástól, amikor ismét küzdeni kezdtem. Próbáltam megmozdulni, de minden kísérletem kudarcba fulladt. A férfi gúnyos kacajt hallatott szenvedéseim láttám. Amikor mellém ért, megtorpant.

Torkomból éles sikoly szakadt fel. A tehetetlenség miatt érzett düh átjárta a testemet. A félelem ott remegett minden porcikámban, szemeim kitágulva figyelték a halálosztó minden mozdulatát.

A köpenyes egyetlen laza mozdulattal levette a maszkot arcáról, majd kitátotta a száját, minta magába akarna szippantani. Elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy jövendőbeli gyilkosom szájában két megtermett szemfog ül, fenyegetően felém villogva.

Éreztem jeges leheletét a bőrömön, egyszerre volt hátborzongató és izgató. Ajkai a nyakamhoz simultak. Éles fájdalomként hatolt belém a tudat, hogy a férfi belém döfte két méretes szemfogát.

Az élet lassan, szívdobbanásonként szállt ki belőlem. Ereimben ütemesen lüktetett a vér, majd egyre halványodott az érzés. Több ezer hangya szállta meg a képernyőt, a sötétség körülöttem ólálkodott, majd egyetlen határozott ütéssel kilökött az életből.

Átírtam és kicsit javítgattam az első fejezeten :)
Kíváncsiak vagytok a folytatásra? Ha igen, akkor kövessetek és osszátok meg az oldalt. A regény teljes egészében fel fog kerülni az oldalra ;)