I. Fejezet: A kezdet
1.
Éles, vakító villanások hasítottak a retinámba, amitől egy pár
pillanatra elvesztettem a tájékozódási képességeimet. Tüzes fénycsóvák
színesítették meg az egyhangúan fekete eget, én pedig komoran szemléltem a
szemben álló csapatokat. Rothadt arcukat felém fordították, állkapcsuk önálló
életet élt. Üresen tátongó szemgödreiken át vakon meredtek a világba. Szívem
hevesen vert, szinte kapkodtam a levegő után. Erős kéz markolta meg a karomat.
Felé fordultam, hogy szemügyre vegyem gazdáját, amikor éles visítás töltötte be
a teret. Az egyik lény úgy döntött kamikaze akcióba lendül, tátott szájjal,
lengedező húscafatokkal hófehér csontjain. Szaggatott mozgással felénk
igyekezett, miközben idegtépő hangot hallatott. Nekem ugrott. A támadás
váratlanul ért, teste a mellkasomba csapódott, én pedig hátrazuhantam. Csontos
ujjaival feltépte az ingemet, rothadó húsának a szaga átvette az irányítást a
szaglójárataimban. Kezemet az izmaiba téptem, mire síró hangot hallatva
levetődött rólam. Égett hús szaga terjengett a levegőben. Térdelő pozícióba
küzdöttem magam és hányni kezdtem.
Szinte éreztem a maró ízt a torkomban, amikor felébredtem. Néhány
pillanatig hallgattam szívem heves lüktetését a mellkasomba, kapkodó légzésem
hangja megtörte a szoba csendjét. Miután megnyugodtam a másik oldalamra
fordultam. Megfogadtam, hogy soha többet nem nézek horrorfilmet, mert
idiótábbnál idiótább álmokkal lep meg a tudatalattim.
2.
Hajamat igazítottam az ebédszünetben, amikor a tükörben egy ismerős arc
jelent meg. Megpördültem, hogy a szemébe nézhessek. Arcán
angyali mosoly ragyogott, amit vicsorgással viszonoztam. Sajnálatomra nem
keserítette el lelkesedésem teljes hiánya, megigazította szőke fürtjeit, majd
várakozva nézett rám.
Elizabeth − mert így hívták a bájos lányt − a testvérem volt. Alig pár
perccel előztem csak meg a szülőszobán. Azonban hiába születtünk ugyanazon a
napon, külsőre és belsőre teljesen különböztünk egymástól.
Liz szabályos, szépen metszett arcában fénylő gyémántként ültek meg
ragyogóan kék szemei, szőke haja göndörödve hullott hófehér vállára. Mindig
csinosan, alkalomhoz illően öltözködött, ügyelve arra, hogy tökéletes alakját
kihangsúlyozza. Arcán visszafogott mosoly ült, minden mozdulatából áradt a
kedvesség és a törődés. Az iskola mellett a városi nyugdíjas otthonban segített
és ételt osztogatott a rászorulóknak. A későbbiekben orvosi egyetemre
szándékozott menni, amire minden esélye megvolt. Mondanom sem kell, hogy ő volt
a család kedvence. A szüleim dagadtak a büszkeségtől, ha szóba került.
Húgommal ellentétben én egy borzalmasan nehéz természetű, problémás
lány voltam. Öntörvényű, makacs és örök lázadó. Öltözködésem inkább hasonlított
egy szakadt hajléktalanéhoz, mint egy tisztességes kisvárosi lányéhoz. Sötétbarna
hajamat legtöbbször kócos kontyba fogtam, kék szemeim világítottak hófehér
bőröm mellett. Tanulásban én sem maradtam el testvérem háta mögött, leginkább
viselkedési problémáim hátráltattak az előrejutásban. Az érettségi után én is
az orvosi egyetemre akartam menni, de míg Liz sebészként, addig én
kórboncnokként kívántam elhelyezkedni.
Anyám erről hallani sem akart. Vicces volt látni, ahogy az arcából
kifutott a vér, sápadtan, partra vetett halként tátogott. Teljesen
felháborodott, a düh sápadt bőrére halvány pírt varázsolt. Ilyenkor nemtörődöm
arckifejezéssel, lesajnáló mosollyal tudattam vele, hogy akármit is mond − vagy
tesz − én halottakat fogok boncolni. Amikor láttam, hogy az ájulás szélén áll, szép
csendben elmentem a tett színhelyéről. Hagytam időt édesanyámnak arra, hogy
megeméssze a hallottakat és a halottakat.
Sápadt arc jelent meg mögöttem, vastagon mázolt szemhéjjal párosítva.
Judy volt az, legjobb és egyben egyetlen barátnőm. Fekete haja éles kontrasztot
alkotva keretezte hófehér arcát, dülledt szemei békákra hajaztak. Erős
előreugró álla és pengevékony, vörösre festett szája volt. Fixa ideája volt,
hogy ő egy vámpír, aki egy unalmas kisvárosban rekedt. Nevetséges volt még a
gondolat is, de tiszteletben tartottam az érzéseit.
Judy türelmetlenül toporzékolt mögöttem, Lizről tudomást sem véve. Nem
csípte testvéremet és ezt a tudtára is adta minden egyes pillantásával,
mozdulatával és mondatával. Mielőtt még elfajulhattak volna a dolgok, intettem
Judynak, hogy mennünk kell. A vállamra kaptam az oldaltáskámat, majd unottan
kilöktem a mosdó ajtaját.
Liz megszaporázta a lépteit, hogy tartsa az iramot, de barátnőm
egyetlen pillantásával megállásra késztette. Testvérem szemlesütve,
elszomorodva lemaradt mögöttünk. Könyveit szorosan magához vonva lassan
baktatott. Szőke haja arcába hullott, kék szemei bánatosan villogtak a zuhatag
alól.
Judy − miután elmúlt a Liz veszély − vidáman, széles mosollyal a szája
szegletében felém fordult. Gyorsan körbenézett, majd izgatottan suttogni
kezdett. Feketére mázolt körmei vadul suhantak a levegőben.
− El sem fogod hinni, amit mondok − kezdte titokzatosan. Tekintete
minden rezdülésemet figyelte.
Mélyet sóhajtottam, majd kíváncsiságot erőltettem az arcomra. Tudtam,
hogy barátnőm csak egy kérdésre vár, mint például: „Ne mond, mégis mi az?”,
vagy „Fúúú, mondjad már”. Hogy igényeit kielégítsem, felé fordultam és eleget
tettem a kívánságának.
− Mondd.
Judy izgatottan összedörzsölte
a tenyerét, arca elvörösödött a hat réteg alapozó alatt. Ez pedig, lássuk be,
komoly teljesítmény volt.
− Ma este hatalmas party lesz Malcom Bies-nél − miközben mondta, egy
pillanatra sem vette le rólam a szemét.
Az igazat megvallva, egyáltalán nem jöttem lázba a hír hallatára.
Malcom egy öntelt féreg volt. Amolyan helyi szépfiú, aki minden napját azzal
töltötte, hogy a gyengébbeket terrorizálta és engem piszkált. Ott rúgott belém,
ahol tudott. Tipikus férfiideál volt a középiskolában. Magas, robosztus focis
alkattal, rövidre nyírt barna hajjal. Erős arccsonttal rendelkezett, szája
keskeny volt, bőre halványbarna.
− Gilbert Shelvey is ott lesz − vágta be aztán váratlanul Judy az adut.
Szemeim elkerekedtek, tenyerem izzadni kezdett. Gilbert… az már
mindjárt más. Shelvey az iskola leghelyesebb pasija volt, édesen visszahúzódó,
igazi laza srác, aki gördeszkával a lába alatt született.
Judy észrevette a hirtelen beállt változást, mert amikor ránéztem már
vigyorgott és idegesítően rángatta a szemöldökét. Nyugalmat erőltettem magamra,
majd mély levegőt vettem. Éreztem, ahogy átjárja az egész testem, energiával és
élettel töltve fel minden porcikámat.
Hiszen ő csak egy pasi − nyugtattam magamat. Judy érdeklődve nézett
rám, türelmetlenül várta a reakciómat.
− Benézhetünk… − vettem oda flegmán. Próbáltam úgy tenni, mintha nem
érdekelne ez az apró információ, miközben majd szétfeszített a boldogság. Remek
alkalom nyílhat arra, hogy megismerhessem szívszerelmemet közelebbről.
Judy idegesítően vigyorgott, ráadásul pont ebben a pillanatban jelent
meg Gilbert, ennivaló mosollyal a szája szegletében, hóna alatt deszkával.
Vékony, szálkás teste volt tengerkék szemekkel. Tekintetünk találkozott, én
pedig ijedten elkaptam a fejem. Éreztem, hogy arcomat elönti a forróság. Megráztam
magam, hogy felébredjek és kiűzzem agyamból a méla gondolatokat.
Gilbert… Mégis milyen idióta név ez?
Gilbert… Oh Istenem, minek áltatom magam?
3.
Táskám hangos csattanással ért földet az előszobaszekrény előtt. Testvérem
dühösen, kipirult arcbőrrel viharzott el mellettem. Sikerült magamra
haragítanom a hazafele úton, ugyanis a megszokottnál gyorsabban és
felelőtlenebbül vezettem. Minden gondolatom az esti buli körül forgott és ez
elvonta a figyelmemet. Egymás után gyártottam az anyának előadandó szövegeimet.
Egyik sem volt túl meggyőző, így tovább forgattam agyam fogaskerekeit.
Szüleink szigorúan, rövid pórázon tartottak minket. Ennek igen
egyszerű oka az volt, hogy kisvárosunk nem volt híján a bűntényeknek és az
eltűnéseknek. Brutális gyilkosságok történtek a közeli erdőben, fiatalok tűntek
el nyom nélkül az éjszakában. Se egy búcsúlevél, se egy követelés, így a
rendőrség tehetetlen volt. Megértettem a szüleim álláspontját is, de így, hogy
tizenhét évesen a négy fal börtönében sínylődtem, eléggé megviselt.
Esélytelennek éreztem a helyzetemet, de úgy gondoltam, hogy egy próbát
azért megér a dolog. Legrosszabb esetben ordítozni kezd velem, a hanghullámai
orkánt keltenek és teljes pusztítást végeznek a szobában.
Ezen felbátorodva az ebédlőbe vágtattam, hogy elfogyasszam szülőanyám
nem túl ízletes főztjét. Lendületesen a székbe vetődtem, ami rossz döntésnek
bizonyult. Határozottságomat még ez a masszív ülőalkalmatosság sem díjazta. Ijedten
félreugrott, én pedig a padlóra zuhantam. A farcsontom hangosan koppant a
kövezeten, a szék karfája pedig az oldalamba fészkelte magát. Fájdalmasan nyögdécseltem,
miközben az asztal szélébe kapaszkodva próbáltam lábra állni.
Döbbent szempár nézte végig az akciómat. Gazdája miután magához tért,
hangos nevetésben tört ki. Mérgesen, lángoló arccal feltápászkodtam −
segítettem a széknek is felállni − majd óvatosan leültem. Nem szerettem volna
tovább rontani a helyzetemet.
− Mi van? – morrantam rá udvariatlanul, amikor percek múlva sem hagyta
abba a nevetést.
Anyám felhúzott szemöldökkel jelezte nemtetszését, de a szája
szegletében még mindig ott bujkált az a dühítő mosoly. Lassan kezdtem
hozzászokni, hogy az egész család rajtam nevet. Születésemtől kezdve egy gonosz
manó foglya voltam, aki tárgyakat helyezett elém a legváratlanabb pillanatban,
székeket rántott ki alólam vagy más gonoszságot vetett be ellenem, hogy
nevetség tárgyává tegyen.
Hamarosan Liz is megjelent az ajtóban, vonásait átszabta a búskomorság.
Megdöbbentő volt így látni a mindig vidám lányt. Amint helyet foglalt
köreinkben, anyánk villámgyorsan elénk varázsolta a mai menüt. Ránézésre nem
kecsegtetett semmi jóval. Zöld volt, darabos és gusztustalan. Fintorogva a
kanálért nyúltam, majd ijedten édesanyámra néztem. A kék szempár, mint
feneketlen tó szippantott magába. Hipnotizálva a számhoz emeltem a kanalat, ami
ismét rossz döntésnek bizonyult. Egy elrontott mozdulat és az egész tál
pürésített trutyi az ölemben landolt. Liz elnevette magát, anyám pedig a
rongyhoz ugrott.
Az elmúlt egy óra alatt sikerült másodszorra bénáznom és ez már kezdett
kicsit dühíteni. Mérgesen a húgomra néztem, aki erre ijedten összerezzent. Miért
mindig én? – üvöltöttem volna szívem szerint a nagyvilágba, de ehelyett csak
felpattantam és anyámhoz fordultam.
− Este buli lesz Malcom Biesnél. Én is ott akarok lenni! – kiáltottam,
de ahogy kiejtettem a bűnös szavakat, már meg is bántam.
Akarom… Nagyon csúnya szó. Anyám nem szerette hallani. Szeretnék vagy
lehet? Talán. De az akarom… Ijedten összehúztam magam, felkészültem az előre
megjósolt hangorkánra. Félelmem beigazolódni látszott, mikor szülőanyám szeme
megrebbent a szó hallatán. Kisvártatva határozottan – szerencsére nem hangosan
– válaszolt.
− Nem! – hangzott a tömör és velős válasz.
Ilyenkor jött a mély levegővétel, a kapkodó beszéd.
− Na, de anya. Mindenki ott lesz…
− Én nem − vágott közbe egy távoli hang.
Döbbenten Lizre néztem, ujjamat fenyegetően felemeltem. Testvérem
provokáló tekintettel méregetett, kezében egy kanál levessel.
− Te ne szóljál bele.
− Sam, hogy beszélhetsz így a testvéreddel? − csattant fel anyám
felháborodottan és dühösen.
Gondolatok sokasága kavarodott a fejemben. Dühös voltam és ilyenkor
képes arra, hogy olyan dolgokat mondjak, amit nem kellene. Ezt elkerülve
felpattantam, sűrű szitkozódások közepette pedig felcaplattam a lépcsőn.
Megálltam az ajtóban, majd egy határozott és erős mozdulattal becsaptam
az ajtót. Ez elengedhetetlen kelléke volt a jól felépített drámának. Sértett és
sebzett lelkivilágú voltam. Ki kellett hát engesztelni.
Már kész tervvel a fejemben az ágyra huppantam. Kispárnámat a kezeim
közé szorítottam, majd hamiskás mosollyal a szám szegletében elkezdtem a
kivitelezést. Nem voltam rászorulva anyám engedélyére. Az éjszaka leple alatt
kilopózom a házból, majd hajnalban visszalopózom. Senki sem sérül lelkileg, én
pedig végre jól fogom érezni magam.
4.
Az éjszaka hirtelen zuhant rá a városra és a közeli erdőre. Szinte
vágni lehetett a csendet. A környék kihalt volt, hiszen közel és távol nem
lakott senki. A szél lágyan simogatta a függönyömet, a levegő csípős volt,
amolyan vihar előtti csend uralkodott a tájon.
Családommal az erdő szélén laktunk egy takaros kis házban, amihez egy hatalmas,
az erdőig elnyúló kert tartozott. Anyám élt-halt a kertészkedésért, ezért egy
komplett dzsungelt telepített ide nekünk. Úgy vélte, hogy amit ő megtermel az
sokkal egészségesebb és ízletesebb, mint az, amit a boltban vásárol.
Természetesen egyikünk sem mert vele szembeszegülni.
A ház mellett egy nagy, különálló műhely magasodott. Apám, ha el
szeretett volna vonulni hangos családjától és csak egymaga lenni − barkácsolni
és szerelni − akkor rendszerint ide tért be. Ha pedig már végleg nem bírt
velünk tett egy könnyed sétát az erdőben. Az általában nyugtató hatással volt
rá. Ilyenkor eltűntek a gonosz fények a szemeiből.
Elszántan a szekrényemhez léptem, hogy felkészüljek az estére.
Hamarosan egy, a plafonig érő kupac gyűlt össze a hátam mögött, de én még
mindig tanácstalan voltam. Gyűlöltem a nőies ruhákat. Általában egy egyszerű
pólóban és egy laza farmerben merült ki az öltözködésem. Ha egy átlagos iskolai
napra készültem volna nem is akadtam volna ki ennyire. De így? Szerettem volna
felhívni magamra Gilbert figyelmét, amihez több kellett az átlagos
öltözetemnél. Mivel az óramutató vészes sebességgel járt körbe-körbe, nem
habozhattam. Egy zenekaros póló mellett döntöttem, amit egy fekete szűk
nadrággal és egy bőrdzsekivel viseltem. Magamra kaptam a leopárdmintás cipőmet,
majd megragadtam a táskámat és a slusszkulcsot.
Kitártam az ablakomat és lenéztem az előkertre. Abban a pillanatban
megszédültem. Kis híja volt, hogy nem landoltam a bokrok között. Letelepedtem
az ágyam szélére egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat és kiűzzem
magamból azt a fránya félelmet. Tériszonnyal küzdöttem és ebbe beletartozott az
ablakból való kimászás is. Erőt merítve felálltam, majd ismét az ablakhoz
léptem. A zöldellő bokor most alattam sötétlett, nyeszlett volt és ványadt
ahhoz, hogy megtartsa a súlyomat, ha netalán lezuhannék. Azon kívül vörös,
ujjnyi nagyságú tüskék álltak ki belőle, mintha anyám szánt-szándékkal ültette
volna alám évekkel ezelőtt. Előre sejtve milyen kezelhetetlen is leszek.
Mély levegőt vettem, majd megragadtam az ereszcsatornát. Nyirkos volt,
ahogyan a tenyerem is. Nem volt jó párosítás egy összekoccanó térdű lánynak, de
próbáltam a célra koncentrálni. Tüntetően a felettem magasodó holdra szegeztem
a tekintetemet, miközben egyre lejjebb és lejjebb tornáztam magam a csatornán.
Mikor szilárd talajt éreztem a talpam alatt, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a
mellkasomból. A bokrot is sikerült elkerülnöm, az egyik kiálló tüske kissé
megkapott, amit egy véres karcolás bizonyított a nyakamon. Nem törődtem vele,
hiszen járhattam volna rosszabbul is.
Halkan a kocsihoz osontam, miközben kezeim a zsebembe mélyedtek.
Amikor közelebb értem, automatikusan a zárba nyomtam a kulcsot, majd
elfordítottam. Már éppen beültem volna, amikor egy mérges hang szólalt meg a
hátam mögül.
Ijedten megtorpantam, kezemet a szívemre szorítva próbáltam normális
ütemben lélegezni. Éreztem, hogy a ketyegőm rendszertelenül ver.
− Hova, hova ilyenkor? – szólalt meg az anyáskodó hang.
Dühösen hátrafordultam, arcomon végtelen harag tükröződött. Nem teszi
zsebre, amit most tőlem fog kapni. Liz elszánt tekintettel nézett rám. Testén
könnyű ruha feszült, vékony kardigánnal védve magát a hűvös levegőtől. A haja
lobogott a szélben − úgy tűnt elég komoly vihar készül kitörni −, hófehér
ruhája angyali szárnyként, védőburokként vette körül a testét. Nem tehetek róla
megenyhült a szívem. De Lizé nem…
Dühösen, elszánt tekintettel fürkészte az arcomat, majd a képembe
vágta véleményét. Életében először, de nem utoljára, sajnos. Ebből látszik,
hogy rossz hatással vagyok rá. A francba.
− Gondoltam, hogy erre készülsz, ezért itt vagyok, hogy
megakadályozzalak benne.
− Miben akarsz te megakadályozni? A tökéletes kislány, anyuci pici
lánya. Na menj a fenébe. − remegő kezekkel kitártam a kocsi ajtaját, majd
bevágódtam.
Éppen indítani akartam, amikor Liz is csatlakozott hozzám.
− Nem mész sehova! - sziszegte elszántan, de nem eléggé motiváltan.
− Liz, nem vagy az anyám. Ne szóljál bele, hogy mit teszek és mit nem.
− De a testvéred vagyok és aggódom érted – vágott vissza harciasan.
Nem törődve a jelenlétével, beindítottam a kocsit, majd kiálltam a
kertből. Liz nagyot nyelt, arcán rémület tükröződött. Láttam rajta, hogy
megbánta azt a pillanatot, amikor elszántan bevágódott mellém az ülésre. De már
késő volt, nem foglalkoztam vele.
Az ég olyan hirtelen szakadt ránk, hogy ijedten elrántottam a
kormányt. Szerencsénkre ezen a késői órán senki nem tartózkodott az utakon. Az
eső agresszívan verte a motorháztetőt, pillanatok alatt eláztatva az ablakot és
a betont. Az ablaktörlő rendesen megdolgozott azért, hogy egyáltalán kilássak
az útra. A cseppek viszont makacsul ragaszkodtak az üveghez. Liz elfehéredő
ujjakkal markolta az ülés oldalát, szemrehányó tekintetét éreztem az arcomon.
− Most aztán bajban vagy. − mondtam neki gúnyosan.
− Te vagy bajban. − replikázta vissza.
− Tőlem már megszokták, de tőled nem. Érzem, ahogy minden porcikám a
lebukást kívánja, csakhogy lássam, ahogy anyuci pici lánya összemorzsolódik a
padlón.
− Mekkora patkány vagy – nézett rám elkerekedett szemekkel,
értetlenül.
Dühös voltam. Nem érdekelt, hogy miket mondok neki, nem érdekelt, hogy
összetöröm a jól felépített hibátlan lelkivilágát. Elegem volt belőle, elegem
volt mindenkiből. Az egész világ összeesküdött ellenem, legalábbis akkor azt
éreztem.
− Az vagyok, és? Te rosszabb vagy nálam. Szégyellem, hogy a testvérem
vagy.
− Azt már észrevettem − suttogta maga elé bánatosan.
Éreztem, hogy a szégyen vörösre festi az arcom és bűnbánat mardossa a
torkomat. Testvérem felé fordultam, hogy bocsánatot kérjek tőle. Ez azonban
öngyilkos vállalkozásnak bizonyult. A kocsi megcsúszott a vizes úton. Ijedten
elrántottam a kormányt, ami tovább rontotta a helyzetet. Az autó
megállíthatatlanul a szalagkorlátnak csapódott, hogy angyali szárnyakat
növesztve a fák fölé emelkedjen. Sajnos hamar bukott angyallá változtunk és
sebesen zuhantunk a semmibe. Láttam közeledni a lombkoronákat, ami egyszerre
volt csodálatos és félelmetes. Körülöttem minden lelassult, olyan volt mintha
egy pillanatra megszűnt volna a
gravitáció.
Puha kéz érintette az enyémet. Liz felé fordultam, aki könnyekkel és
egy kamionnyi rémülettel a szemében engem figyelt. Szavak nélkül is megértettem
az üzenetét. Nem haragszik rám. Még utoljára megszorítottam a kezét, majd éles
csattanással a földnek csapódtunk. A zuhanás erejétől felemelkedtem az ülésről,
azután lefejeltem a szélvédőt. Éles fájdalom hasított minden porcikámba,
melegség öntötte el az arcomat, majd mindent elnyelt a nihili sötétség.
Elájultam.
5.
Denevérek repkedtek felettem, amikor magamhoz tértem. Az eső
erőszakosan hullott rám, beférkőzve a bőröm legrejtettebb pórusaiba is. Fájt a
fejem, pokolian fájt. Óvatosan megtapogattam, majd amikor már a vérben
tapicskoltam inkább abbahagytam.
Szédelegve, kicsit kótyagosan tápászkodtam fel az ülésről. Az ajtót
útközben valahol elhagytam, így az eső és a viharos szél akadálytalanul
beáramolhatott a kocsiba. Kizuhantam a nedves talajra, majd öklendezve a föld
felé fordítottam az arcomat. Vérrel elkeveredett nyál csorgott ki sebzett
ajkaim közül. Kezeim gyengén, remegve tartottak el a sáros talajtól.
Maró hányinger gyötörte a gyomromat, az ebédem egy hangos toccsanással
ömlött a pocsolyába. Hirtelen, éles fájdalomként hasított belém a tudat, hogy
testvérem is velem utazott ezen az estén. Halk, hörgésszerű hangot hallatva
kúsztam a kocsi felé, szívem vadul zakatolt, torkomat sós könnyek hadserege
ostromolta.
Mondd, hogy él! – sikította minden idegszálam. Ha valami baja esett
én… Mit teszel te szerencsétlen? – furakodott egy gúnyos hang a rémült mellé.
Magammal vitatkoztam és ez nem jelentett semmi jót. Valószínűleg az ütközéskor
agyrázkódást szenvedtem. Ezért a maró hányinger és a szédülés. Reméltem
testvérem is megúszta ennyivel.
Liz, elferdült, kitekeredett testtel, eszméletlenül feküdt az ülésen.
Karja természetellenesen kicsavarodva hevert a háta mögött, arcát horzsolások
borították. Vér mocskolta hófehér bőrét. Eszméletlenül… nem halt meg.
Halk zihálást hallottam, ami azt jelentette, hogy Liz még él, lélegzik
és amíg ez így van, én küzdeni fogok azért, hogy ez így is maradjon.
Megragadtam a kezét és megpróbáltam kihúzni a kocsiból. Később, mikor már
tiszta fejjel végig tudtam gondolni a dolgokat, jutott csak eszembe, hogy ez
akár végzetes is lehetett volna. Ha törött gerinccel vagy belső sérülésekkel
rángatom, akár meg is halhatott volna vagy örökre egy tolószékbe kényszerül.
Szerencsére nem történt semmi komolyabb baja.
Karomba vettem törékeny testét, majd messzebbre vittem, hogy
lefektethessem a puha avarba. Hamarosan ébredezni kezdett, szemeit kinyitotta
és kábán végigmért. Szemöldökétől vékony vérpatak indult útnak az állán le,
hogy beleolvadjon a fehér szövetbe. Nyöszörögve felült a földön, remegő kezei
gyengén tartották el a sáros talajtól, majd rám nézett.
− Borzalmasan nézel ki. − állapította meg mosolyt erőltetve arcára.
Nem volt túl bizalomgerjesztő.
− Viszont. − az én szám is mosolyra görbült, a megkönnyebbülés érzése
viharos szélként söpört át rajtam.
Tekintetemmel próbáltam felmérni a környezetemet. Kiutat keresni
kilátástalan helyzetünkből és minél hamarabb kórházba juttatni a testvéremet.
Próbáltam feltápászkodni a sártenger közepéből, majd minden erőmet összeszedve
a karomba vettem kissé kába húgomat. Minden végtagom fájt, a derekam lüktetett,
de semmi nem tartott vissza attól, hogy kimásszak az útra.
Már felfele tartottam, amikor éles fájdalom hasított a fejembe, a
látásom elhomályosult, az izmaim elernyedtek. Megráztam magam, próbáltam tovább
menni, de a térdeim feladták a küzdelmet, így a földre zuhantam. A sötétség
meglegyintett, majd kiütéssel győzedelmeskedett felettem. Hiába küzdöttem,
méltó ellenfélnek bizonyult és a padlóra küldött.
6.
Már hajnalodott, amikor magamhoz tértem. A horizontra vörös csíkot
rajzolt a felkelő nap fénye, amikor valami sötét került a látómezőmbe. Liz
térdelt felettem kétségbeesett arccal, véres kezeivel az arcomat pofozgatva. Kinyitottam
a szemeimet, mire megkönnyebbülten mellém roskadt. Mellkasa hevesen emelkedett
és süllyedt, tüdeje sípolt az erőlködéstől. Megpróbáltam felülni, de a fájdalom
újult erővel csapott le rám, a fejembe hasított, a könnyek cseppekben gyűltek a
szemem sarkába, hogy együttes erővel végigfollyanak az arcomon.
Ki kell jutnunk innen – csak ez az egy gondolat dübörgött a fejemben,
így fittyet hányva minden fájdalomra, megpróbáltam lábra állni. Liz követte a
példámat, együttes erővel sikerült a manőver. Megszenvedtük az utat, de
legalább haladtunk. A nap sugarai lassan körbeölelték a testünket, lassan
felszárították a tegnapi vihar nyomait.
Miután feltornáztuk magunkat az országútra, fáradtan összerogytunk, én
pedig kiterültem a nedves aszfaltra. Arcomat hozzáérintettem, levegő után
kapkodtam, mint a partra vetett hal. Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta,
hogy nedves aszfalton feküdtünk, de éreztem, hogy reszketek a hidegtől. Liz
mellettem halkan zihált. Kezét magamhoz húztam, éreztem, hogy remeg, ujjai
teljesen kihűltek.
Erőt merítettem és kiálltam az úttestre. Nem megy el mellettünk senki
anélkül, hogy segítene, vagy el nem ütne. Reméltem nem az utóbbi fog
teljesülni. Hatalmas monstrum tűnt fel a nap sugaraival körülfonva, mintha
odafent ezzel jelezték volna, hogy megérkezett a megmentőnk. Éles fülsiketítő
dudaszó töltötte be a teret, majd a kamion fékezni kezdett.
Megkönnyebbülten rogytam össze az úton, hálásan a kamionból kiszálló
férfi felé nyújtva a kezem. A sofőr, aggódó arccal fölém magasodott, ujjai
pulzus után kutattak. Amikor kitapintotta, megkönnyebbülten felsóhajtott.
− Hallasz engem? − kérdezte lassan, tagoltan.
Óvatosan bólintottam, nyakam és a fejem zúgott, fájt. Erős karjaival
felnyalábolt, majd az egyik ülésre helyezett.
− A testvérem ott fekszik az út szélén. − nyögtem elhalón megmentőnk
felé.
A férfi bólintott, majd eltűnt a sötétségben. Kisvártatva megjelent
Lizzel a karján, és mellém fektette. Megfogtam a kezét, szorosan markoltam, nem
akartam elengedni. Nem sejtettem akkor még, hogy egyszer eljön az a pillanat,
hogy el kell engednem, hiába fáj.
Éreztem, hogy valami megváltozott körülöttünk. Elválaszthatatlanok
lettünk, egyfajta szövetség lépett fel közöttünk, ami végleges,
elszakíthatatlan.
7.
A kórházban tértem magamhoz kissé kótyagosan, szédelegve. Megpróbáltam
felülni, hogy jobban belássam a kórtermet. A fejem lüktetett, a kezeim fájtak,
horzsolások ezrei borították be, szinte a felismerhetetlenségig csúfítva. Nem
mertem elképzelni, hogy az arcom milyen lehet. Egy biztos, tükör közelébe nem
megyek egy darabig. Tekintetem végigsiklott a vaságyon amin feküdtem, egy
parányi asztalkán, egy széken, amin…
Villámgyorsan visszafeküdtem, szemeimet lehunytam, nem akartam semmit
sem látni.
− Láttam, hogy magadhoz tértél − morogta dühösen, de éreztem hangjában
ott bujkált a megkönnyebbülés és az aggodalom.
Mélyet sóhajtva kinyitottam a szemeimet, majd szégyenkezve anyám égkék
tekintetébe néztem. Gyönyörű arcára barázdákat rajzolt az aggodalom, kezei
görcsösen szorították az enyémet. Álltam elébe a büntetésnek és az egész
kórházat megzengető üvöltés orkánnak. Tudtam ezúttal jogosan haragszik rám.
− Tudod te, hogy mit tettél? − kérdezte könnyes szemmel, emelt hangon.
− Meg is halhattatok volna. Egy hajszál választott el titeket a túlvilágtól. A
halál kaszája a fejetek felett lengett.
− Ezt szépen mondtad. − próbáltam poénosra venni a figurát, de tudtam
ezúttal túllőttem vele a célon.
− Ez neked vicces? Szerintem nem az! − üvöltötte torka szakadtából,
szeme sarkában apró gyöngyszemekként ültek meg a könnyek
Olyan kicsire húztam össze magam, ahogy csak tudtam, de a szülői harag
elől nem volt menekvés. Igaza volt és ezzel nem is próbáltam vitába szállni.
Lehunytam a szemeimet, nem szerettem volna könnyekben kitörni. Éppen elég volt
látni a csalódottságot anyám szemeiben. De tudtam sokáig nem menekülhetek el a
haragja előle, ezért ránéztem. Bűnbánó tekintetem a dühösen villogó szemekbe
mélyesztettem, kezem az övére simítottam.
− Tudom és már nagyon megbántam.
− Ez kevés. − nyögte elhalón, majd tekintetét elfordítva felállt az
ágyam mellől.
Szótlanul elhagyta a szobát, én pedig döbbenten, könnyes szemekkel
figyeltem távolodó alakját. Elrontottam. A fájdalmat ezúttal nem a porcikáimban
éreztem, hanem egy borzasztóan érzékeny helyen, a szívemben. Csalódott bennem
és ezt képtelen voltam elviselni. A sírás hirtelen csapott le rám. Kezdetben lassan
lopakodott fel a torkomon, majd mindent elborított. Arcomat a tenyereimbe
hajtottam, vállamat rázta a zokogás, de mindezt csak magamnak köszönhettem, nem
foghattam másra.
8.
Ez csak a kezdete volt szüleim dührohamának. Ezután hónapokig
hallgathattam minden egyes csínytevésem vagy ballépésem után, hogy majdnem
meghaltunk az én butaságom miatt. Igazuk volt ezért nem is ellenkeztem. A
bűntudat amúgy is marcangolt belülről, éjszakánként verejtékezve ébredtem. A
rémálmok mindig emlékeztettek arra az éjszakára, ha akartam volna sem
felejthettem volna el.
Ezek után természetesen nem ülhettem kocsiba. Akármennyire is megalázó
volt, minden nap anyám és apám szállított az iskolába. Liz szerencsére könnyed
sérülésekkel és egy agyrázkódással megúszta. Én már nem jártam ilyen jól, de a
halálnál bármi elfogadhatóbb. A csuklóm eltörött, az arcomat zúzódások
borították, agyrázkódást kaptam, de semmi komolyabb.
Az iskolában próbáltam elkerülni Gilbert kíváncsi pillantásait, nem
szerettem volna, ha így maradok meg az emlékezetében.
A furcsa dolgok csak később, a baleset után pár héttel következtek be.
Lizzel a büntetésünket töltöttük, kertet ástunk, gondoztuk anyám virágait és
zöldségeit, amikor a munkától kimelegedve a földre roskadtam, hogy megpihenjek
és oltsam a szomjamat. Testvérem csatlakozott néma sztrájkomhoz, amikor
megérintettem.
Kezem hozzáért márvány bőréhez. Áramcsapásként eddig még nem látott és
érzékelt erő járta át a testem. Fejembe fájdalom nyilallt, gyomrom görcsbe
rándult. Minden izmom összehúzódott, hogy egyenletes ütemben vibrálni kezdjen.
Furcsa képek villantak fel előttem a gyermek Lizről és az ominózus
balesetről. Láttam magam előtt Mark Wilson arcát, éreztem, testvérem szíve
hevesebben ver a közelében. Láttam, ahogy anyámmal az éjszaka leple alatt
halkan susmorognak.
Ijedten rántottam el a kezemet tőle, aminek az lett a következménye,
hogy Liz elejtette a palackot. Az üveg útközben azonban megállt, fagyottan
lebegett a levegőben.
Testvérem elképedve bámulta az üveget, nem hitt a szemének. Tudta,
hogy ez az ő műve, de annyira hihetetlen volt, hogy percekig nem mertünk
megszólalni. A csend rátelepedett a mellkasunkra, az erő ott vibrált
körülöttünk parancsra várva.
Az autóbaleset következtében olyan erőknek lettünk a tulajdonosai, amiről
álmodni sem mertünk. A dolgok ezek után teljesen más mederben folytak tovább.
Az életünk megváltozott, sorsunk megpecsételődött.
