Egy csepp vér (3.)

5.

 Az órák csigalassan teltek. Térdeimet felhúzva ücsörögtem a terem sarkában, miközben ujjaimat tördelve, percenként az ajtó felé sandítottam. Az óramutató szinte vánszorgott körpályáján, én pedig remegő kezeimet megzabolázva idegesen dobolni kezdtem a boncasztalon. Haza akartam menni, szóról-szóra elmesélni a történteket Liznek, hátha ő többet ért az egészből. A mutató végre révbe ért, én pedig megkönnyebbülten robbantam ki az épületből. A köpenyemet magamon felejtettem, de ez most nem érdekelt. Minél távolabb kellett kerülnöm ettől a földi pokoltól. Határozottan bevágódtam a terepjárómba és mély levegőket véve, megkíséreltem megnyugtatni remegő végtagjaimat. Nem vezethetek ilyen idegállapotban. 

 Gondolataimba merültem, próbáltam ésszerű magyarázatot találni a történtekre. Valami nagyon bűzlött a dologban és kivételesen nem a hulláim. 

− Valami baj van? − szólalt meg valaki a kocsi mellől.

Szívemre szorítottam a kezem, miközben hevesen kapkodtam a levegőt. Adam volt az.

− Idióta! − ordítottam rá, nem túl barátságosan.

A férfi összerezzent, majd mosolyt erőltetett magára.

− Megijesztettelek? − kérdezte.

− Majdnem feldobtam a pacskerom. 

− Ne aggódj jól bántam volna veled a boncasztalon. – szólalt meg végül vigyorogva.

− Na, tűnj innen, amíg szépen mondom.

Adam kacagva eliszkolt, én pedig egyedül maradtam paprikapiros arccal. Az idegeim pattanásig feszültek, kis híja volt, hogy nem kaptam sikítórohamot.

 6.

Liz a nappaliban regenerálódott egy pohár pokolian erős kávé társaságában, amikor megérkeztem. Elmerengő tekintetét a közeli erdőre vetette, a látvány csodálatos volt. A nappalink a közeli erdőre nézett, ahol a tavasz hírnökeiként madarak csicseregtek a virágba borult fákon.

Az egyetem után költöztünk a külvárosba. Gyerekkori emlékeink az erdőhöz kötöttek minket, így nem is tudtuk volna elképzeli, hogy a város szívében éljünk, a nagy nyüzsgésben és rohanásban. Számomra ez volt az a hely, ahol nyugodtan kikapcsolhattam, levedlettem a munkám okozta stresszt, és ember lehettem.

Ma azonban nem ment könnyen a megnyugvás. Szívem rágta belülről a félelem és a tudatlanság. Liznek is tudnia kellett róla.

Csoszogva elindultam a konyha felé, hogy én is magamhoz vehessek egy hatalmas bögre feketét, bátorítás képpen. Gyönyörű látvány tárult a szemem elé. A nap lenyugodni készült a fák lombjai mögött, én pedig szájtátva bámultam a jelenséget. A konyha egyik oldalát hatalmas ablak foglalta el, hogy sütkérezhessünk a nap melegében és érezzük, mindenre van megoldás. Az ősz pusztító vaskarmaival megérkezik, leszaggatja a fák leveleit, a tél pedig jeges takaróval borítja el az élet minden jelét és hordozóját. De tudjuk, hogy ez nem tart örökké. A nap megérkezik és bevilágítja szívünket, új reményt csöpögtet megfáradt lelkünkbe. A természet feléled, és gyönyörű színeivel kápráztat el minket.

A látvány egy ideig elfeledtette velem a mai napot. Annál rosszabb volt visszatérni a rideg valóságba. Elszomorodva kullogtam a kávéért. Idegesített a tudat, hogy nem élvezhetem a természet vidám játékát, nyugovóra térését, olyan múló dolgok miatt, mint az élet, jelen esetben a halál.

Visszamentem a nappaliba, ahol Liz ült elmerengve, halvány mosollyal a szája szegletében. Mély sóhajok közepette kiszakítottam őt a gondokkal terhelt, büdös valóságba.

Testvérem vidáman fogadott. Persze. Még nem sejti mit akarok neki mondani.

− Hogy telt a napod? - kérdezte még mindig mosolyogva.

− Azt hiszem a pokolian a megfelelő szó rá. − válaszoltam neki mogorván.

Érezte a testemből kiáradó negatív energiát, mert arcáról leolvadt a könnyed mosoly, hogy átadja a helyét az aggodalomnak.

Pedig sokkal szebb volt akkor, amikor arcvonásait nem torzította el a bánat és a szomorúság.

− Mi történt?

− Valami nagyon furcsa dolog. Még én sem tudok rá magyarázattal szolgálni, pedig eléggé aktív résztvevője voltam – szólaltam meg elmerengve, majd egyetlen mozdulattal lehúztam vállamról a pólót.

Bőröm kék és zöld árnyalatokban tetszelgett, szép lett volna, de tudtam nem ez a természetes színe.

Liz szeme elkerekedett.

− Mi történt? − kérdezte meg ismét, mintha beakadt volna a lemez nála.

Kényelembe helyeztem magam, a puha kanapé szinte magába szippantott. Örültem neki, éreztem a gondoskodást és szeretetet. Egy rohadt tárgytól vártam a gondoskodást. Mondja valaki azt, hogy nem vagyok szánalmas…

Liz szájtátva hallgatta végig a történetem, néha fájdalmasan felszisszent, máskor halkan sikkantott. Jó hallgatóság volt, egy kibeszélő show szívesen fogadta volna közönségébe.

Mikor a végére értem, testvérem nem tudott megszólalni a döbbenettől. Láttam, hogy vad viharok dúlnak benne. Próbálta elhinni, amit mondtam neki, de annyira ésszerűtlen volt az egész, hogy nehezen vette be a gyomra. Hát persze, én is jobban örültem volna, ha rá tudom fogni a fáradságra, a stresszre. De sajgó végtagjaim emlékeztettek rá, hogy nem tehetem meg ezt a fajta luxust.

Óráknak tűnő percek múlva Liz végre megszólalt. Látszott rajta, hogy végül győzedelmeskedett benne a tény, hogy igazat mondtam.

− Most akkor mi legyen? − tette fel a kérdést.

Szomorúan lehajtottam a fejem. Hát ez volt az, amit én is tudni akartam és jóhiszeműen tőle vártam a választ.

− Nem tudom. − válaszoltam egyszerűen.

− De ez mégis… hogyan lehetséges? − próbálta szavakba önteni kétségeit, de ez nem volt olyan egyszerű.

Gondolsz valamire, annak a gondolata benned él, érzed, minden porcikád kell hozzá, hogy tudjad, miről van szó, de ha másnak akarod átadni ezt az érzést, az már nem olyan könnyű. Ha valaki nem élte át, az soha nem fogja átadni magát teljesen a mondandódnak.

Nekem már a gondolatától kirázott a hideg, hogy léteznek vámpírok, de ezt Liz nem tudta ugyanúgy átvenni. Ő nem volt ott, nem járta át a testét a félelem, nem érezte azt a borzalmas, pusztító erőt. De próbálta elképzelni és ez volt a lényeg.

− Liz, a világon millió dolog van, amit nem tudunk felfogni ép ésszel, egyszerűen felfoghatatlan számunkra. Lehet, hogy a későbbiekben halál természetes lesz az a faj, hogy vámpír. Nem tudhatjuk. Ha az 1500-as években azt mondod, hogy lesz egy olyan készülék, amivel az emberek bármekkora távolságból kommunikálhatnak egymással, ne aggódj rövid úton a máglyán végzed. Nálunk pedig már természetes, hogy van − mondtam mély meggyőződéssel, de tudtam, hogy minden szavam hazugság.

Be kellett látnom, hogy magamat győzködöm, mivel racionális agyam nem tudta felfogni egy másik faj létezését.

Mivel boncmester voltam, egyszerűen hihetetlen volt már csak a gondolata is, hogy egy ember, a halála után vígan szambázzon. Nem! Ha valaki meghalt azt temessék el, nyugodjon békében. De ne zaklasson embereket és vegyen el életeket.

Elgondolkodva feltápászkodtam a földről, és úgy döntöttem kiszellőztetem a fejem. Minden teljesen összezavarodott körülöttem. Amikor reggel felébredtem, egy teljesen átlagos nap ígérete lebegett előttem, néhány holttesttel és boncolással. Erre mit kaptam? Egy vámpír áldozatát és egy jóképű telepatát.

Kiléptem a hatalmas kertbe, miközben az erdő fenyegetően körbeölelt. Elgondolkodva leültem a puha, zöldellő fűbe, tekintetemet az égboltra fordítva.

A lemenő nap fénye vérvörösre festette az ég alját, borús gondolatokat hozva fáradt agyamnak. A mai nap folyamán minden piros színre vagy annak bármely árnyalatára azt mondtam volna, hogy vérvörös. A vámpírok már teljesen átvették az irányítást a fejemben.

Csendes szemlélődésemet egy furcsa zörej zavarta meg. Gyanakodva az erdő felé kaptam a tekintetem, de nem láttam semmi különöset a környéken. Szemeimmel a zaj forrását kutattam, amikor egy fájdalmas üvöltés csapta meg a fülem. Egy farkas volt.

Ahogy megfogalmazódott bennem a gondolat, egy dús, a normálisnál nagyobb, hófehér szőrzetű állat tűnt fel a látóhatáromon belül.

Óvatosan felálltam, hogy bemenekülhessek a házba, amikor az állat elindult felém. Lélegzetvisszafojtva, dermedten álltam és vártam, hogy a veszedelmes lény lecsapjon rám. Az állat kecsesen, erőtől vibrálóan mellém lépett, majd kíváncsi tekintettel leült elém. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Ez lehetetlen. Egy vadállat nem viselkedik így. És a szeme…

Gyanakodva összeráncoltam a szemöldököm úgy vizsgáltam az állatot. Valakire emlékeztetett ez a szempár, tudtam, hogy láttam  már valahol. Ekkor farkas mintha elmosolyodott volna. Butaság az egész, egyszerűen lehetetlen és elképzelhetetlen, de mindenre esküszöm az állat előttem ült és mosolygott rám.

Nem tudom mi ütött belém, de óvatosan letérdeltem a földre és remegő kezekkel a farkas felé nyúltam. Az állat döbbenten nézett rám, nem értette honnan merítettem bátorságot ahhoz, hogy hozzáérjek. Hozzáteszem, én sem tudom.

Kezem lágyan végigsimította a puha szőrzetet, szemem az övébe mélyedt. Gyönyörű volt, hófehér szőre különleges bájt kölcsönzött neki. Miután túljutott a kezdeti meglepődöttségen lekushadt a földre és élvezte a simogatást.

− Milyen szép vagy − suttogtam elgyengülten.

Az állat felkapta a fejét, mintha értené minden szavamat. Nagyokat sóhajtoztam, testemet az állat testéhez szorítottam. Megnyugtatott, pedig rettegnem kellett volna. Fejét az ölembe fúrta, ami már kezdett kicsit kellemetlen lenni. Nem szoktam meg, hogy ennyire közvetlenek legyenek velem. Hűvös orra csupasz bőrömhöz ért, a hideg apró hullámokban futkosott a hátamon.

Az idilli képet Liz hangja zavarta meg.

− Remélem nincs semmi gond… − kezdte, majd, amikor észrevett a farkassal az ölemben felsikított − Uramisten!

Az állat felkapta a fejét az éles hangra, majd egyetlen másodperc alatt eltűnt az erdő mélyén. Testvérem hozzámfutott, aggódó arccal levágódott mellém, kezével gyengéden átölelve.

− Jól vagy? – kérdezte kétségbeesetten.

Némán bólintottam, szemem még mindig a messzeségbe meredt. Elment. Itthagyott magányosan. Könnyek gyűltek a szememben, olyan érzésem volt, hogy elvesztettem valakit, aki még nem is volt az enyém.

Liz ölébe eresztettem a fejem, testvérem meglepődötten simogatni kezdte az arcomat.

− Valami baj van? − kérdezte lágyan, hangja simogató volt és édes.

− Valami nagyon, de nagyon nagy baj közeledik − válaszoltam titokzatosan, előre rettegve a jövőtől, pedig a múlt mestere voltam.

7.

Hajnalig forgolódtam az ágyamban. Az álom nem akart magával ragadni, hogy kirándulást tehessek csodaszép, tökéletes világában. A farkas szeme magával ragadott, az ismerős érzés, hogy már láttam valahol, teljesen letaglózott.

Másnap fáradtan, karikás szemekkel ébredtem. A nap melengető fénye hirtelen rideg volt és fenyegető. Felültem az ágyban, és próbáltam a pórusaimba áramoltatni a házat betöltő csendet.

− Liz már biztos elment − suttogtam letörten.

Egyedül voltam, nem volt mellettem senki. Olyan hirtelen tört fel bennem a bánat és a magány vegyes érzése, hogy hánynom kellett. Kirohantam a fürdőszobába, hogy könnyítsek a gyomromat szorongató görcsön, majd erőt vettem egy újabb naphoz.

Nem értettem mi történt velem. Még soha nem éreztem ehhez foghatót. Beálltam a zuhany alá és fél órán keresztül csurgattam magamra a jéghideg vizet. Miután kellőképpen összeszedtem magam és legurítottam az aznapi koffeinadagomat, kiballagtam a kocsifeljárón parkoló terepjárómig, majd belehuppantam.

Bekapcsoltam a rádiót, maximumra felhangosítottam és hagytam, hogy a zene betöltse a hallójáratomat. Indítottam.

Egy csepp vér (2)

A földön tértem magamhoz. Testem úszott a verejtékben, szívem hevesen dübörgött, szabadulni akart börtönéből. Homlokomat a falhoz nyomtam. Megkíséreltem megnyugodni és nem hisztirohamot kapni. Amit láttam mélyen felkavart, az agyam tiltakozott ellene, végtagjaim önálló életet éltek. Kezem remegve tartott el a földtől, próbáltam feltápászkodni, nem sok sikerrel.

Mégis hogy lehetséges ez? – agyam élesen sikoltott, nem akarta felfogni a látottakat. A vámpírok nem léteznek, nem létezhetnek. Bram Stoker kitalált hullái, akik éjszakánként mások vérét szívják. Ez nem racionális, ez egyszerűen elképzelhetetlen. Hogyan tud működni a szervezetük a legalapvetőbb funkciók nélkül? A vér miért éltető számukra, ha a levegő már nem? Ez egyszerűen képtelenség, egy hatalmas átverés. Lehetetlen…

Akárhogyan is ízlelgettem a lehetetlen szót, be kellett ismernem, hogy előttem fekszik egy hulla, akinek az imént tekintettem a múltjába. A képességem eddig még nem hagyott cserben, nem mutatott valótlant. Tehát nem álmodtam és nem is képzeltem az előbbieket. Elléptem Pechal holtteste mellől, majd a sarokba kuporodtam. Szerettem volna minél távolabb kerülni ettől a rémálomtól. Meg kellett emésztenem a látottakat, na persze nem úgy ahogyan ennek a vérszívónak. Hirtelen hányingerem lett a saját gondolatmenetemtől, így ismét légzőgyakorlatokat kezdtem végezni.

Mikor megnyugodtam, tekintetemet a boncasztalra fordítottam. Nem értettem semmit, a mesék a valóságban is léteznek? Már csak az kellene, hogy Hófehérke bemasírozzon ide a hét törpével és almával kínáljon. Óvatos pillantást vetettem az ajtóra, majd megráztam a fejem és legszívesebben lekevertem volna magamnak egy pofont.

Próbáljunk meg racionálisan gondolkodni, na de mégis hogyan? Ebben az egész történetben semmi ésszerű nincsen, egyszerűen elképzelhetetlen minden egyes mozzanata. Bár ha belegondolok én sem vagyok túl racionális, a képességem más emberek számára szintén furcsa és elképzelhetetlen lehet. Ha ez kiderülne biztos, hogy elrabolnának, majd egy laboratóriumba szállítanának. Utána pedig addig vizsgálnának, amíg rá nem jönnek a titkomra. Ha meg végeztek velem meggyilkolnának vagy egy, az isten háta mögötti dilidutyiba dugnának halálomig.

Halkan megkopogtatták az ajtót, majd Adam jelent meg az ajtóban, halvány mosollyal a szája szegletében. Lazán az ajtófélfának dőlt, miközben megigazította a szemüvegét.

− Végeztél?

Arcomra olyan hirtelen ült ki a félelem és a felfedezés döbbent elegye, hogy még én is megijedtem tőle. Elakadt a lélegzetem, pár másodpercig próbáltam levegőhöz jutni, beindítani szervezetemben a normális működést. Be-ki, be-ki. Miután sikerült, agyam vad munkába kezdett. Szinte hallottam, ahogy nyikorognak a kerekek. Ha egy vámpír megharap egy embert, abból is vámpír lesz. Így szól a mese.

− Nem! − szinte sikítva ejtettem ki a tagadó szócskát.

Adam összerezzent, majd sietősen távozott. Fehér köpenye ragaszkodóan szállt utána, az ajtó hatalmas csattanással zárult be mögötte. Lehet, hogy egy kicsit ráijesztettem szegényre? Kezdtem megőrülni.

Gyanakodva a hulla felé lopakodtam, majd ujjam hegyével határozottan megböktem az áldozatot. Nem mozdult. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy halott, de azért a biztonság kedvéért megnéztem a pulzusát. Egyáltalán a vámpírok lélegeznek? Van vérkeringésük? Ez volt a tízmilliós kérdés. Csak senki nem válaszolta meg nekem.

Képek villantak az agyamba, emlékek öntöttek el mindent. Szinte bőrömön éreztem a férfi fogvacogtató félelmét és a vámpír leheltét. Jeges volt és vérfagyasztó. Nem is volt olyan elvetélt ötlet. Lehet, hogy a vámpírok azért lehelnek rá a bőrödre, mielőtt beledöfik az agyarukat nyakad lüktető véráramlatába, hogy érzéstelenítsenek? Halotti lidokain. Milyen kedves.

Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. Mekkora baromságokat hordok itt össze. Pár perccel ezelőtt még nem hittem el, hogy létezhet az a valami, ami belédöfte túlméretezett fogait az előttem heverő hullába, most meg már próbálom megfejteni cselekedeteinek mikéntjét. Normális vagyok én?

Levettem kezemről a gumikesztyűt, majd a férfi arcához érintettem csupasz ujjaimat. Éreztem a túlvilág leheletét, de mellette más is megcsapta az érzékszerveimet. Minden porcikámat elöntötte, valami különleges. Kesernyés illatot érzékeltem, a fa illatát és a halál szagát. Őrjítő elegye volt ez az illatoknak. Rendesen beleszédültem az ízlelgetésébe. Volt benne valami vadító, de mégis ijesztő.

Ez a mi bajunk nőknek. Beindulunk a rosszfiúktól, az adrenalin végigáramlik a testünkön, és nem tudunk neki megálljt parancsolni. Olyan gyenge akarattal rendelkezünk, mint a légyfing.

Ott álltam, kezeimet a férfi arcán legeltetve, amikor zajt hallottam az ajtó felől.

− Megmondtam, hogy nem kell még a segítséged Adam! – dörrentem rá dühösen és türelmetlenül.

Amikor nem kaptam választ, tudtam, hogy nincsen minden rendben a teremben. Éreztem, hogy nem Adam áll mögöttem, szótlanul. Az előbb már a tudtára adtam, hogy még nem végeztem. Értelmes fiú, feleslegesen nem zaklatja a főnökét. Óvatosan kezembe kaparintottam egy szikét, majd nyugalmat és mosolyt erőltettem feszült vonásaimra. Megpördültem a tengelyem körül, de a hirtelen mozdulattól megszédültem. A régi énem nem akart elhagyni. A szerencsétlenkedés, a bénázás életem része volt. Ugyanúgy estem keltem, mint a régi szép időkben, ifjúkorom hajnalán.

4.

Látogatóm arcán halvány mosoly jelent meg, de volt benne annyi tartás, hogy ne röhögjön az arcomba. Én pedig úgy tettem mintha ezt észre sem venném. Aztán megpillantottam.

Döbbenten néztem végig rajta, elakadt a lélegzetem a látványától. Egy fiatal férfi állt előttem, ennivaló mosollyal a szája szegletében. Szőke haja borzoltan magasodott a fején, vakítóan szürkéskék szeme belefúródott az enyémbe. Tökéletes arca hófehéren világított a természetellenesen sárga fényben, szálkás testén szürke póló és egy farmer feszült, kiemelve minden előnyét. Hóna alatt fehér köpenyt szorongatott, tekintete az enyémbe fúródott. Éreztem, hogy az adrenalin szétárad a testemben. Még életemben nem éreztem ilyet egy férfinál sem. Ilyen rövid idő alatt nem tudott lehengerelni egyik sem.

Dühöm, hogy kopogás nélkül rám tört, egy pillanat − vagy pillantás? − alatt elpárolgott. A szívdöglesztő kategória túl kevés lett volna neki, hihetetlenül nézett ki. Lábaim egy pillanat alatt elcicásodtak. Megbicsaklottam, az asztal szélébe kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze a szeme láttára. Minden mozdulatomat érdeklődve figyelte, ugrásra készen, hátha szükségem lesz a segítségére. Mivel össze-vissza szerencsétlenkedtem, torkomon akadt a szó, látogatóm úgy döntött kezébe veszi az irányítást.

− Elnézést, hogy ilyen hirtelen és gorombán magára törtem Miss.…

− Dr. Parker − vágtam közbe, torkom köszörülgetve.

Egy ládányi szánalom vagyok.

− Dr. Parker – javította ki engedelmesen, szája szegletében egy ennivaló mosollyal. − Fontos ügyben keresem magát.

Szemeit végigfuttatta rajtam, majd továbbsiklott és megállapodott a mögöttem heverő hullán. Tekintete elfelhősödött, éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. A férfi nyugalmat erőltetett magára, majd nemtörődöm mosollyal az arcán felém fordult.

− Mióta van itt a holttest? − kérdezte ügyetlenül álcázva rémületét.

− Fél órája. − válaszoltam határozottan, enyhén provokáló éllel a hangomban. Tekintetemmel az arcát fürkészve.

A férfi nyelt egyet. Kezdett kicsit kínos lenni a dolog, ezért közbeszóltam.

− Már elnézést, de megtudhatnám, hogy ki maga?

Elmerengve a holttestre nézett. Tekintete üres volt, gondolatai messze jártak. Pár pillanat múlva megtört a varázs, megrázta magát, majd ismét mosoly költözött az arcára. Lazán a hajába túrt, amitől engem ismét elöntött a forróság. Vajon tudatában van annak, hogy mennyire jóképű? Hát persze, hiszen csak játszik velem. Megkeményítettem az arcvonásaimat, tekintetem szigorú lett és dorgáló.

− Lanny McKaskle – nézett rám enyhén elpirulva.

− Megkérdezhetném mit szeretne tőlem Mr. McKaskle, ugyanis ha nem tűnne fel dolgoznék. Ez egy munkahely, nem egy bár.

A férfi felém fordította kétségbeesett tekintetét, majd határozottan a szemembe nézett. Na, nem, ez most nem jön be. De éreztem, hogy megint elgyengülnek a lábaim. A vakítóan szürke szempár igézően méregetett, a szégyenlős mosoly apró ráncot vetett a sima arcbőrre.  Egyszerűen hihetetlen volt.

− Sajnálom Dr. Parker, de ez a holttest irányt tévesztett. Az én hullám, nem a magáé.

− Ezt meg, hogy érti? − kérdeztem felháborodottan, hisztérikusan csengő hangon. − Tudtommal én vagyok a törvényszéki halottkém, nem maga.

Harag villant meg a szürke tekintetben. Ijedten a falhoz húzódtam, a szikét erősen szorítva. Nyoma sem volt már a letaglózó nyájasságnak és a kisfiús bájnak. Fenyegetően vibrált, a harag szikrákat szórva villódzott a tekintetében. Ismeretlen erő nyaldosta a bőrömet, kóstolgatott, hogy a kellő pillanatban lecsaphasson rám.

− Dr. Parker, kérem, értse meg, ez a holttest irányt tévesztett. Ez nem a maga hullája, hanem az enyém.

− Mi jogon birtokol egy holttestet?

− Elnézést − hajtotta le szégyenkezve a fejét − De ezt Ön nem értheti. Olyan dologba üti bele a szép kis orrát, amihez nincsen semmi köze. Veszélybe sodorja az életét.

− Az legyen az én gondom. − vágtam rá dacosan.

Hihetetlen erő hajított a falhoz. Már nem csak kóstolgatott, hanem bevitt egy hatalmas balhorgot, én pedig szépen lecsorogtam a hófehér mázolmányról. McKaskle dühösen nézett rám, tekintetéből áradt a fenyegetés. Majdnem összepisiltem magamat a félelemtől.

Megpróbáltam összeszedegetni önbizalmam maradványait, majd megszólaltam. Hangom még mindig remeget, de a célnak megfelelt. Dühösen a kijárat felé mutattam, egész testemet rázta a hideg. Ennek ellenére határozott voltam, halálosan határozott.

− Takarodjon kifelé, mert hívom a biztonságiakat.

Lanny sajnálkozó pillantást vetett felém, majd elindult az ajtó felé. Utoljára még megfordult, hogy mélyen a szemembe nézzen. Halk hangon megszólított, de a szavaiban nem volt nyoma a szánakozásnak.

− Nagyon sajnálom Dr. Parker, hogy kellemetlenséget okoztam magának. De ha tudná azt, amit én tudok, máshogy látná a dolgokat.

− Lehet, hogy én is ugyanúgy látom a dolgokat, mint maga, csak még értetlenül állok a történtek előtt. − feleltem nyugodtan, tekintetemben az elszántság tüze égett.

− Akkor nagyon erősen ajánlom magának, hogy vigyázzon az irhájára. − megfordult és elhagyta a termet.

Abban a pillanatban összeroskadtam, minden porcikám remegett a félelemtől. Hátamat a hideg kőnek vetettem. Szívem vadul dörömbölt börtönében, a levegő nehezen szivárgott be a tüdőmbe. Éreztem az erőt, amely leterített a földre. Megijedtem tőle. A félelem és a rettegés az ismeretlentől teljesen letarolt.

Úgy éreztem elég volt ennyi izgalom mára.

Egy csepp vér (1.)

1.

Unottan és fáradtan nyúltam a szike után. Jéghideg merev test feküdt előttem, brutális sebekkel a mellkasán és a hasán. A tőr többször is behatolt, a penge szétszaggatta az izmokat. A bemeneti seb üresen tátongott a lámpák mesterséges fényének kereszttüzében. Az áldozat tekintete érzelemmentesen, üresen meredt a plafonra, a neoncsövek visszatükröződtek az üveges szemekből. Megigazítottam a gumikesztyűt a kezeimen, majd mély levegőt vettem és folytattam a munkámat.

A szike olyan könnyen csusszant a testén, mint kés a vajon. Széthajtottam a bőrét, betekintést nyerve a bordáihoz. Elővettem a csontfűrészt és szétvágtam a csontokat. Precíz munka volt. A kés hegye átcsusszant a bordái között. Látszott rajta, hogy nem amatőr volt a gyilkos, pontosan tudta, hova szúrjon.

Ujjaim belemélyedtek a belek tengerébe, próbáltam kipakolni a szerveit, hogy közelebbről is megvizsgálhassam őket. Szúrás érte a májat és a vesét. A halál nem állt be azonnal. A gyilkos hagyta kivérezni őt, mielőtt leadta volna a halálos szúrást. Egyenesen a szívizomba.

Brutális. Ahogyan az voltam én is. Szemrebbenés nélkül boncoltam a halottakat. Nem éreztem semmit, amikor az asztalomra kerültek, olyanok voltak nekem, mint egy kiló hús. Felvágtam, trancsíroztam egy kicsit, majd visszavarrtam őket.

Csoda, hogy vegetáriánus lettem?

A férfi halálának kiderítése rutinmunka volt. Az elkövető már a rácsok foglya, így nem volt szükség semmilyen trükkre. Nem mágiáztam nála, nem érdekelt a múltja. Egyszerűen kikapcsoltam a képességem, amit akkor szereztem, amikor autóbalesetet szenvedtem testvéremmel.

Halkan megkopogtatták az ajtót, majd a terembe belépett egy fiatal férfi. Adam volt az, az asszisztensem. Alacsony, barna hajú srác, aki lelkesen csillogó szemeit fémkeretes szemüveg mögé rejtette. Lányos arccal és fizimiskával rendelkezett, egyedül markáns arccsontja tette férfiassá. Ügyes fiú volt. Végzős az orvosi egyetemen, ahol természetesen kitűnően megállta a helyét. Közelebb lépett hozzám és a halotthoz. Jött, hogy elvégezhesse a dolgát, ami abból állt, hogy lefürdeti a férfit, majd felöltözteti szépen, előkészíti a temetésre.

Mintha számítana valamit.

A túlvilágon nem nézik, hogyan vagy felöltözve. Meghaltál, elvesztettél mindent, amit megszereztél földi létedben, nem leszel több mint oszladozó húscafatok tömkelege, férgek tápláléka, majd egy csupaszra nyalt csonttömeg. Béke poraira.

Éreztem a szaglójárataimba az oszladozó hulla szagát, éreztem az ízét a számban. Elléptem az asztaltól, majd köptem egy isteneset az egyik tálba. Nőies voltam, de nem érdekelt.

Intettem Adamnek, hogy átveheti a stafétabotot, én pedig eltűntem a balfenéken.

2.

Eltelt pár év azóta, hogy balesetet szenvedtünk szülővárosunk zord erdejében. Azóta sok minden megváltozott. Lediplomáztam, kórboncnokként dolgozom, míg Liz orvosként tengeti mindennapjait abban a kórházban, ahol én.

Anyám sajnos már nem élte meg azt a napot, amikor egyetemre mentem, így nem láthattam felháborodott arcát. Elszorult a szívem. Fájt az emlékezés, pedig napi szinten mások emlékeiben turkáltam pofátlanul, engedély nélkül. Lelketlen szörnyeteg lettem, egy két lábon járó hulla. Semmiben nem voltam jobb azoknál, akik rothadva fekszenek három méterrel a föld alatt. Szüleim halála megedzette lányos szívemet, nem tudtam senkit közel engedni magamhoz. Barátaim nem voltak, egyedül Lizben bíztam.

Mindketten szerencsétlenek voltunk a szerelemben, talán a beteges bizalmatlanságunknak köszönhetően. Egyetlen normális kapcsolatom volt az elmúlt években. Még az orvosin jártam egy sráccal, de már az elején éreztem, hogy nem ő az IGAZI, csupa nagybetűvel. Unalmas volt, a tökéletes pofi mögött nem bújt meg semmi izgalmas és lehengerlő. Mellette soha nem éreztem azt, hogy rá kellene vetnem magam és éjszakákon keresztül verejtékben úszva szeretkeznem vele.

Liznek nálam nagyobb szerencséje volt. Kezdetben úgy tűnt megtalálta a nagy Ő-t, két évig vad szerelemben égtek, majd a srác dobta őt egy táncosnőért. Mondja valaki azt, hogy a férfiak az okos nőket részesítik előnyben. Sokkal egyszerűbb egy cicababát bolondítani, mint egy talpraesett, határozott és céltudatos nőt. Hiszen előbbit egy új ruhával könnyedén ki lehet engesztelni.

Elhagytam az épületet, hogy friss levegővel töltsem fel rothadó tüdőmet. Élvezettel szívtam magamba a tavasz sziporkázó illatait. Köpenyem könnyedén lengedezett a lágy szellőben, halvány mosollyal a szám szegletében a falnak dőltem és vártam, hogy húgom is csatlakozzon szerény társaságomhoz.

Hamarosan meg is jelent, kezében egy szál cigarettát szorítva, remegő kezekkel tartva megmentőjét. Arcára ráncokat vetett a fáradtság, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Szótlanul mellém dőlt, haragosan pumpálva a cigit.

− Este vacsi? − kérdezte törődötten, bal keze egy nagy bögre kávét ölelt át, mintha nem is akarná elengedni.

− Nem kell fáradnod, majd rendelünk valamit.

Liz némán bólintott. Miután végzet, egyetlen laza mozdulattal elpöckölte a csikket. Arcomat a nap felé fordítva próbáltam feltöltődni, némi melegséget nyerni a hideg boncterem után. Pár perc szótlan feltöltődés után Liz szedelőzködni kezdett, majd egy bágyadt mosoly kíséretében felém intett. Ellöktem magam a faltól, leporoltam a köpenyemet és beléptem a holtak birodalmába.

3.

Visszamentem a boncterembe, kezemre friss kesztyűt húztam, majd körülnéztem. Az előző hulla eltűnt. Szerencsére Adam már elszállította a teremből. A következő áldozatom a boncasztalon feküdt. Közelebb léptem hozzá, kezeimmel automatikusan a kartonja felé nyúltam.

Sebastian Pechal, született 1976. május 8., meghalt 2009. március 2. Pokolian fiatal, vértelen arc nézett rám ártatlanul, barna göndör fürtökkel keretezve. Teste kidolgozott volt, láthatóan sokat törődött vele még életében. Mivel a kartonban az állt, hogy a halál oka kivérzés, ezért úgy döntöttem, hogy ideje bevetnem a képességemet. Az embernek ugyanis nem szokása csak úgy elveszítenie cirka hat liter vért.

Levettem az egyik kesztyűmet, majd ujjaimat a hófehér bőrre fektettem. Ellazultam, átadtam magam az erőnek. Hagytam, hogy ledöntsön a lábamról. Erős áramütést éreztem, amely végigfutott a karomon, a fájdalom átjárta a testem, de nem szakítottam meg a kapcsolatot. A halántékom lüktetett, az izmaim görcsbe rándultak. Mély levegőt vettem, próbáltam normalizálni a légzésemet, kitisztítani az agyamat, hogy felkészülhessek a látottakra.

Ekkor kezdődtek csak az igazi meglepetések.

Sötét sikátorban találtam magam. Éreztem, hogy egész testemben remegek, a verejték elöntött, pólóm nedvesen tapadt a bőrömhöz. Futottam, ahogyan csak a lábam bírta, gyakran hátratekintve üldözőm felé. A sikátor azonban elhagyatottan, szeméttől túlzsúfolva csapódott az arcomba. Senki nem volt mögöttem.

Az egyik konténer mögött találtam menedéket. Megálltam, hogy végre kifújjam magam. Pokoli fáradtság próbált ledönteni a lábamról. Izmaim égtek a futástól, tüdőm ki akart szakadni a helyéről, szívem vad lüktetését a torkomban éreztem. A közelben megreccsent egy fa, mintha felsírt volna a ránehezedő súly alatt. Felkaptam a fejem. Tudtam, hogy tovább kell mennem.

Jeges félelem markolt a szívembe, amikor megpillantottam üldözöm sötét alakját. Hosszú, fekete köpenyt viselt, arcát valami furcsa maszk takarta. A szövet a földet súrolta, az ismeretlen könnyedén siklott felém. Siklott… A halál felém suhant a levegőben, bármilyen hihetetlenül is hangzik.

Bénult félelem öntötte el a testemet. Minden erőmmel az izmaimat szuggeráltam, hogy ne adják fel. A lábaim azonban földbe gyökereztek, képtelen voltam elmozdulni innen. A hóhér lassan közeledett felém, éreztem a testéből áradó izgalmat. Játszott velem.

Alig egy méter választott el minket egymástól, amikor ismét küzdeni kezdtem. Próbáltam megmozdulni, de minden kísérletem kudarcba fulladt. A férfi gúnyos kacajt hallatott szenvedéseim láttám. Amikor mellém ért, megtorpant.

Torkomból éles sikoly szakadt fel. A tehetetlenség miatt érzett düh átjárta a testemet. A félelem ott remegett minden porcikámban, szemeim kitágulva figyelték a halálosztó minden mozdulatát.

A köpenyes egyetlen laza mozdulattal levette a maszkot arcáról, majd kitátotta a száját, minta magába akarna szippantani. Elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy jövendőbeli gyilkosom szájában két megtermett szemfog ül, fenyegetően felém villogva.

Éreztem jeges leheletét a bőrömön, egyszerre volt hátborzongató és izgató. Ajkai a nyakamhoz simultak. Éles fájdalomként hatolt belém a tudat, hogy a férfi belém döfte két méretes szemfogát.

Az élet lassan, szívdobbanásonként szállt ki belőlem. Ereimben ütemesen lüktetett a vér, majd egyre halványodott az érzés. Több ezer hangya szállta meg a képernyőt, a sötétség körülöttem ólálkodott, majd egyetlen határozott ütéssel kilökött az életből.

Átírtam és kicsit javítgattam az első fejezeten :)
Kíváncsiak vagytok a folytatásra? Ha igen, akkor kövessetek és osszátok meg az oldalt. A regény teljes egészében fel fog kerülni az oldalra ;)