Egy csepp vér (3.)

5.

 Az órák csigalassan teltek. Térdeimet felhúzva ücsörögtem a terem sarkában, miközben ujjaimat tördelve, percenként az ajtó felé sandítottam. Az óramutató szinte vánszorgott körpályáján, én pedig remegő kezeimet megzabolázva idegesen dobolni kezdtem a boncasztalon. Haza akartam menni, szóról-szóra elmesélni a történteket Liznek, hátha ő többet ért az egészből. A mutató végre révbe ért, én pedig megkönnyebbülten robbantam ki az épületből. A köpenyemet magamon felejtettem, de ez most nem érdekelt. Minél távolabb kellett kerülnöm ettől a földi pokoltól. Határozottan bevágódtam a terepjárómba és mély levegőket véve, megkíséreltem megnyugtatni remegő végtagjaimat. Nem vezethetek ilyen idegállapotban. 

 Gondolataimba merültem, próbáltam ésszerű magyarázatot találni a történtekre. Valami nagyon bűzlött a dologban és kivételesen nem a hulláim. 

− Valami baj van? − szólalt meg valaki a kocsi mellől.

Szívemre szorítottam a kezem, miközben hevesen kapkodtam a levegőt. Adam volt az.

− Idióta! − ordítottam rá, nem túl barátságosan.

A férfi összerezzent, majd mosolyt erőltetett magára.

− Megijesztettelek? − kérdezte.

− Majdnem feldobtam a pacskerom. 

− Ne aggódj jól bántam volna veled a boncasztalon. – szólalt meg végül vigyorogva.

− Na, tűnj innen, amíg szépen mondom.

Adam kacagva eliszkolt, én pedig egyedül maradtam paprikapiros arccal. Az idegeim pattanásig feszültek, kis híja volt, hogy nem kaptam sikítórohamot.

 6.

Liz a nappaliban regenerálódott egy pohár pokolian erős kávé társaságában, amikor megérkeztem. Elmerengő tekintetét a közeli erdőre vetette, a látvány csodálatos volt. A nappalink a közeli erdőre nézett, ahol a tavasz hírnökeiként madarak csicseregtek a virágba borult fákon.

Az egyetem után költöztünk a külvárosba. Gyerekkori emlékeink az erdőhöz kötöttek minket, így nem is tudtuk volna elképzeli, hogy a város szívében éljünk, a nagy nyüzsgésben és rohanásban. Számomra ez volt az a hely, ahol nyugodtan kikapcsolhattam, levedlettem a munkám okozta stresszt, és ember lehettem.

Ma azonban nem ment könnyen a megnyugvás. Szívem rágta belülről a félelem és a tudatlanság. Liznek is tudnia kellett róla.

Csoszogva elindultam a konyha felé, hogy én is magamhoz vehessek egy hatalmas bögre feketét, bátorítás képpen. Gyönyörű látvány tárult a szemem elé. A nap lenyugodni készült a fák lombjai mögött, én pedig szájtátva bámultam a jelenséget. A konyha egyik oldalát hatalmas ablak foglalta el, hogy sütkérezhessünk a nap melegében és érezzük, mindenre van megoldás. Az ősz pusztító vaskarmaival megérkezik, leszaggatja a fák leveleit, a tél pedig jeges takaróval borítja el az élet minden jelét és hordozóját. De tudjuk, hogy ez nem tart örökké. A nap megérkezik és bevilágítja szívünket, új reményt csöpögtet megfáradt lelkünkbe. A természet feléled, és gyönyörű színeivel kápráztat el minket.

A látvány egy ideig elfeledtette velem a mai napot. Annál rosszabb volt visszatérni a rideg valóságba. Elszomorodva kullogtam a kávéért. Idegesített a tudat, hogy nem élvezhetem a természet vidám játékát, nyugovóra térését, olyan múló dolgok miatt, mint az élet, jelen esetben a halál.

Visszamentem a nappaliba, ahol Liz ült elmerengve, halvány mosollyal a szája szegletében. Mély sóhajok közepette kiszakítottam őt a gondokkal terhelt, büdös valóságba.

Testvérem vidáman fogadott. Persze. Még nem sejti mit akarok neki mondani.

− Hogy telt a napod? - kérdezte még mindig mosolyogva.

− Azt hiszem a pokolian a megfelelő szó rá. − válaszoltam neki mogorván.

Érezte a testemből kiáradó negatív energiát, mert arcáról leolvadt a könnyed mosoly, hogy átadja a helyét az aggodalomnak.

Pedig sokkal szebb volt akkor, amikor arcvonásait nem torzította el a bánat és a szomorúság.

− Mi történt?

− Valami nagyon furcsa dolog. Még én sem tudok rá magyarázattal szolgálni, pedig eléggé aktív résztvevője voltam – szólaltam meg elmerengve, majd egyetlen mozdulattal lehúztam vállamról a pólót.

Bőröm kék és zöld árnyalatokban tetszelgett, szép lett volna, de tudtam nem ez a természetes színe.

Liz szeme elkerekedett.

− Mi történt? − kérdezte meg ismét, mintha beakadt volna a lemez nála.

Kényelembe helyeztem magam, a puha kanapé szinte magába szippantott. Örültem neki, éreztem a gondoskodást és szeretetet. Egy rohadt tárgytól vártam a gondoskodást. Mondja valaki azt, hogy nem vagyok szánalmas…

Liz szájtátva hallgatta végig a történetem, néha fájdalmasan felszisszent, máskor halkan sikkantott. Jó hallgatóság volt, egy kibeszélő show szívesen fogadta volna közönségébe.

Mikor a végére értem, testvérem nem tudott megszólalni a döbbenettől. Láttam, hogy vad viharok dúlnak benne. Próbálta elhinni, amit mondtam neki, de annyira ésszerűtlen volt az egész, hogy nehezen vette be a gyomra. Hát persze, én is jobban örültem volna, ha rá tudom fogni a fáradságra, a stresszre. De sajgó végtagjaim emlékeztettek rá, hogy nem tehetem meg ezt a fajta luxust.

Óráknak tűnő percek múlva Liz végre megszólalt. Látszott rajta, hogy végül győzedelmeskedett benne a tény, hogy igazat mondtam.

− Most akkor mi legyen? − tette fel a kérdést.

Szomorúan lehajtottam a fejem. Hát ez volt az, amit én is tudni akartam és jóhiszeműen tőle vártam a választ.

− Nem tudom. − válaszoltam egyszerűen.

− De ez mégis… hogyan lehetséges? − próbálta szavakba önteni kétségeit, de ez nem volt olyan egyszerű.

Gondolsz valamire, annak a gondolata benned él, érzed, minden porcikád kell hozzá, hogy tudjad, miről van szó, de ha másnak akarod átadni ezt az érzést, az már nem olyan könnyű. Ha valaki nem élte át, az soha nem fogja átadni magát teljesen a mondandódnak.

Nekem már a gondolatától kirázott a hideg, hogy léteznek vámpírok, de ezt Liz nem tudta ugyanúgy átvenni. Ő nem volt ott, nem járta át a testét a félelem, nem érezte azt a borzalmas, pusztító erőt. De próbálta elképzelni és ez volt a lényeg.

− Liz, a világon millió dolog van, amit nem tudunk felfogni ép ésszel, egyszerűen felfoghatatlan számunkra. Lehet, hogy a későbbiekben halál természetes lesz az a faj, hogy vámpír. Nem tudhatjuk. Ha az 1500-as években azt mondod, hogy lesz egy olyan készülék, amivel az emberek bármekkora távolságból kommunikálhatnak egymással, ne aggódj rövid úton a máglyán végzed. Nálunk pedig már természetes, hogy van − mondtam mély meggyőződéssel, de tudtam, hogy minden szavam hazugság.

Be kellett látnom, hogy magamat győzködöm, mivel racionális agyam nem tudta felfogni egy másik faj létezését.

Mivel boncmester voltam, egyszerűen hihetetlen volt már csak a gondolata is, hogy egy ember, a halála után vígan szambázzon. Nem! Ha valaki meghalt azt temessék el, nyugodjon békében. De ne zaklasson embereket és vegyen el életeket.

Elgondolkodva feltápászkodtam a földről, és úgy döntöttem kiszellőztetem a fejem. Minden teljesen összezavarodott körülöttem. Amikor reggel felébredtem, egy teljesen átlagos nap ígérete lebegett előttem, néhány holttesttel és boncolással. Erre mit kaptam? Egy vámpír áldozatát és egy jóképű telepatát.

Kiléptem a hatalmas kertbe, miközben az erdő fenyegetően körbeölelt. Elgondolkodva leültem a puha, zöldellő fűbe, tekintetemet az égboltra fordítva.

A lemenő nap fénye vérvörösre festette az ég alját, borús gondolatokat hozva fáradt agyamnak. A mai nap folyamán minden piros színre vagy annak bármely árnyalatára azt mondtam volna, hogy vérvörös. A vámpírok már teljesen átvették az irányítást a fejemben.

Csendes szemlélődésemet egy furcsa zörej zavarta meg. Gyanakodva az erdő felé kaptam a tekintetem, de nem láttam semmi különöset a környéken. Szemeimmel a zaj forrását kutattam, amikor egy fájdalmas üvöltés csapta meg a fülem. Egy farkas volt.

Ahogy megfogalmazódott bennem a gondolat, egy dús, a normálisnál nagyobb, hófehér szőrzetű állat tűnt fel a látóhatáromon belül.

Óvatosan felálltam, hogy bemenekülhessek a házba, amikor az állat elindult felém. Lélegzetvisszafojtva, dermedten álltam és vártam, hogy a veszedelmes lény lecsapjon rám. Az állat kecsesen, erőtől vibrálóan mellém lépett, majd kíváncsi tekintettel leült elém. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Ez lehetetlen. Egy vadállat nem viselkedik így. És a szeme…

Gyanakodva összeráncoltam a szemöldököm úgy vizsgáltam az állatot. Valakire emlékeztetett ez a szempár, tudtam, hogy láttam  már valahol. Ekkor farkas mintha elmosolyodott volna. Butaság az egész, egyszerűen lehetetlen és elképzelhetetlen, de mindenre esküszöm az állat előttem ült és mosolygott rám.

Nem tudom mi ütött belém, de óvatosan letérdeltem a földre és remegő kezekkel a farkas felé nyúltam. Az állat döbbenten nézett rám, nem értette honnan merítettem bátorságot ahhoz, hogy hozzáérjek. Hozzáteszem, én sem tudom.

Kezem lágyan végigsimította a puha szőrzetet, szemem az övébe mélyedt. Gyönyörű volt, hófehér szőre különleges bájt kölcsönzött neki. Miután túljutott a kezdeti meglepődöttségen lekushadt a földre és élvezte a simogatást.

− Milyen szép vagy − suttogtam elgyengülten.

Az állat felkapta a fejét, mintha értené minden szavamat. Nagyokat sóhajtoztam, testemet az állat testéhez szorítottam. Megnyugtatott, pedig rettegnem kellett volna. Fejét az ölembe fúrta, ami már kezdett kicsit kellemetlen lenni. Nem szoktam meg, hogy ennyire közvetlenek legyenek velem. Hűvös orra csupasz bőrömhöz ért, a hideg apró hullámokban futkosott a hátamon.

Az idilli képet Liz hangja zavarta meg.

− Remélem nincs semmi gond… − kezdte, majd, amikor észrevett a farkassal az ölemben felsikított − Uramisten!

Az állat felkapta a fejét az éles hangra, majd egyetlen másodperc alatt eltűnt az erdő mélyén. Testvérem hozzámfutott, aggódó arccal levágódott mellém, kezével gyengéden átölelve.

− Jól vagy? – kérdezte kétségbeesetten.

Némán bólintottam, szemem még mindig a messzeségbe meredt. Elment. Itthagyott magányosan. Könnyek gyűltek a szememben, olyan érzésem volt, hogy elvesztettem valakit, aki még nem is volt az enyém.

Liz ölébe eresztettem a fejem, testvérem meglepődötten simogatni kezdte az arcomat.

− Valami baj van? − kérdezte lágyan, hangja simogató volt és édes.

− Valami nagyon, de nagyon nagy baj közeledik − válaszoltam titokzatosan, előre rettegve a jövőtől, pedig a múlt mestere voltam.

7.

Hajnalig forgolódtam az ágyamban. Az álom nem akart magával ragadni, hogy kirándulást tehessek csodaszép, tökéletes világában. A farkas szeme magával ragadott, az ismerős érzés, hogy már láttam valahol, teljesen letaglózott.

Másnap fáradtan, karikás szemekkel ébredtem. A nap melengető fénye hirtelen rideg volt és fenyegető. Felültem az ágyban, és próbáltam a pórusaimba áramoltatni a házat betöltő csendet.

− Liz már biztos elment − suttogtam letörten.

Egyedül voltam, nem volt mellettem senki. Olyan hirtelen tört fel bennem a bánat és a magány vegyes érzése, hogy hánynom kellett. Kirohantam a fürdőszobába, hogy könnyítsek a gyomromat szorongató görcsön, majd erőt vettem egy újabb naphoz.

Nem értettem mi történt velem. Még soha nem éreztem ehhez foghatót. Beálltam a zuhany alá és fél órán keresztül csurgattam magamra a jéghideg vizet. Miután kellőképpen összeszedtem magam és legurítottam az aznapi koffeinadagomat, kiballagtam a kocsifeljárón parkoló terepjárómig, majd belehuppantam.

Bekapcsoltam a rádiót, maximumra felhangosítottam és hagytam, hogy a zene betöltse a hallójáratomat. Indítottam.

Egy csepp vér (2)

A földön tértem magamhoz. Testem úszott a verejtékben, szívem hevesen dübörgött, szabadulni akart börtönéből. Homlokomat a falhoz nyomtam. Megkíséreltem megnyugodni és nem hisztirohamot kapni. Amit láttam mélyen felkavart, az agyam tiltakozott ellene, végtagjaim önálló életet éltek. Kezem remegve tartott el a földtől, próbáltam feltápászkodni, nem sok sikerrel.

Mégis hogy lehetséges ez? – agyam élesen sikoltott, nem akarta felfogni a látottakat. A vámpírok nem léteznek, nem létezhetnek. Bram Stoker kitalált hullái, akik éjszakánként mások vérét szívják. Ez nem racionális, ez egyszerűen elképzelhetetlen. Hogyan tud működni a szervezetük a legalapvetőbb funkciók nélkül? A vér miért éltető számukra, ha a levegő már nem? Ez egyszerűen képtelenség, egy hatalmas átverés. Lehetetlen…

Akárhogyan is ízlelgettem a lehetetlen szót, be kellett ismernem, hogy előttem fekszik egy hulla, akinek az imént tekintettem a múltjába. A képességem eddig még nem hagyott cserben, nem mutatott valótlant. Tehát nem álmodtam és nem is képzeltem az előbbieket. Elléptem Pechal holtteste mellől, majd a sarokba kuporodtam. Szerettem volna minél távolabb kerülni ettől a rémálomtól. Meg kellett emésztenem a látottakat, na persze nem úgy ahogyan ennek a vérszívónak. Hirtelen hányingerem lett a saját gondolatmenetemtől, így ismét légzőgyakorlatokat kezdtem végezni.

Mikor megnyugodtam, tekintetemet a boncasztalra fordítottam. Nem értettem semmit, a mesék a valóságban is léteznek? Már csak az kellene, hogy Hófehérke bemasírozzon ide a hét törpével és almával kínáljon. Óvatos pillantást vetettem az ajtóra, majd megráztam a fejem és legszívesebben lekevertem volna magamnak egy pofont.

Próbáljunk meg racionálisan gondolkodni, na de mégis hogyan? Ebben az egész történetben semmi ésszerű nincsen, egyszerűen elképzelhetetlen minden egyes mozzanata. Bár ha belegondolok én sem vagyok túl racionális, a képességem más emberek számára szintén furcsa és elképzelhetetlen lehet. Ha ez kiderülne biztos, hogy elrabolnának, majd egy laboratóriumba szállítanának. Utána pedig addig vizsgálnának, amíg rá nem jönnek a titkomra. Ha meg végeztek velem meggyilkolnának vagy egy, az isten háta mögötti dilidutyiba dugnának halálomig.

Halkan megkopogtatták az ajtót, majd Adam jelent meg az ajtóban, halvány mosollyal a szája szegletében. Lazán az ajtófélfának dőlt, miközben megigazította a szemüvegét.

− Végeztél?

Arcomra olyan hirtelen ült ki a félelem és a felfedezés döbbent elegye, hogy még én is megijedtem tőle. Elakadt a lélegzetem, pár másodpercig próbáltam levegőhöz jutni, beindítani szervezetemben a normális működést. Be-ki, be-ki. Miután sikerült, agyam vad munkába kezdett. Szinte hallottam, ahogy nyikorognak a kerekek. Ha egy vámpír megharap egy embert, abból is vámpír lesz. Így szól a mese.

− Nem! − szinte sikítva ejtettem ki a tagadó szócskát.

Adam összerezzent, majd sietősen távozott. Fehér köpenye ragaszkodóan szállt utána, az ajtó hatalmas csattanással zárult be mögötte. Lehet, hogy egy kicsit ráijesztettem szegényre? Kezdtem megőrülni.

Gyanakodva a hulla felé lopakodtam, majd ujjam hegyével határozottan megböktem az áldozatot. Nem mozdult. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy halott, de azért a biztonság kedvéért megnéztem a pulzusát. Egyáltalán a vámpírok lélegeznek? Van vérkeringésük? Ez volt a tízmilliós kérdés. Csak senki nem válaszolta meg nekem.

Képek villantak az agyamba, emlékek öntöttek el mindent. Szinte bőrömön éreztem a férfi fogvacogtató félelmét és a vámpír leheltét. Jeges volt és vérfagyasztó. Nem is volt olyan elvetélt ötlet. Lehet, hogy a vámpírok azért lehelnek rá a bőrödre, mielőtt beledöfik az agyarukat nyakad lüktető véráramlatába, hogy érzéstelenítsenek? Halotti lidokain. Milyen kedves.

Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. Mekkora baromságokat hordok itt össze. Pár perccel ezelőtt még nem hittem el, hogy létezhet az a valami, ami belédöfte túlméretezett fogait az előttem heverő hullába, most meg már próbálom megfejteni cselekedeteinek mikéntjét. Normális vagyok én?

Levettem kezemről a gumikesztyűt, majd a férfi arcához érintettem csupasz ujjaimat. Éreztem a túlvilág leheletét, de mellette más is megcsapta az érzékszerveimet. Minden porcikámat elöntötte, valami különleges. Kesernyés illatot érzékeltem, a fa illatát és a halál szagát. Őrjítő elegye volt ez az illatoknak. Rendesen beleszédültem az ízlelgetésébe. Volt benne valami vadító, de mégis ijesztő.

Ez a mi bajunk nőknek. Beindulunk a rosszfiúktól, az adrenalin végigáramlik a testünkön, és nem tudunk neki megálljt parancsolni. Olyan gyenge akarattal rendelkezünk, mint a légyfing.

Ott álltam, kezeimet a férfi arcán legeltetve, amikor zajt hallottam az ajtó felől.

− Megmondtam, hogy nem kell még a segítséged Adam! – dörrentem rá dühösen és türelmetlenül.

Amikor nem kaptam választ, tudtam, hogy nincsen minden rendben a teremben. Éreztem, hogy nem Adam áll mögöttem, szótlanul. Az előbb már a tudtára adtam, hogy még nem végeztem. Értelmes fiú, feleslegesen nem zaklatja a főnökét. Óvatosan kezembe kaparintottam egy szikét, majd nyugalmat és mosolyt erőltettem feszült vonásaimra. Megpördültem a tengelyem körül, de a hirtelen mozdulattól megszédültem. A régi énem nem akart elhagyni. A szerencsétlenkedés, a bénázás életem része volt. Ugyanúgy estem keltem, mint a régi szép időkben, ifjúkorom hajnalán.

4.

Látogatóm arcán halvány mosoly jelent meg, de volt benne annyi tartás, hogy ne röhögjön az arcomba. Én pedig úgy tettem mintha ezt észre sem venném. Aztán megpillantottam.

Döbbenten néztem végig rajta, elakadt a lélegzetem a látványától. Egy fiatal férfi állt előttem, ennivaló mosollyal a szája szegletében. Szőke haja borzoltan magasodott a fején, vakítóan szürkéskék szeme belefúródott az enyémbe. Tökéletes arca hófehéren világított a természetellenesen sárga fényben, szálkás testén szürke póló és egy farmer feszült, kiemelve minden előnyét. Hóna alatt fehér köpenyt szorongatott, tekintete az enyémbe fúródott. Éreztem, hogy az adrenalin szétárad a testemben. Még életemben nem éreztem ilyet egy férfinál sem. Ilyen rövid idő alatt nem tudott lehengerelni egyik sem.

Dühöm, hogy kopogás nélkül rám tört, egy pillanat − vagy pillantás? − alatt elpárolgott. A szívdöglesztő kategória túl kevés lett volna neki, hihetetlenül nézett ki. Lábaim egy pillanat alatt elcicásodtak. Megbicsaklottam, az asztal szélébe kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze a szeme láttára. Minden mozdulatomat érdeklődve figyelte, ugrásra készen, hátha szükségem lesz a segítségére. Mivel össze-vissza szerencsétlenkedtem, torkomon akadt a szó, látogatóm úgy döntött kezébe veszi az irányítást.

− Elnézést, hogy ilyen hirtelen és gorombán magára törtem Miss.…

− Dr. Parker − vágtam közbe, torkom köszörülgetve.

Egy ládányi szánalom vagyok.

− Dr. Parker – javította ki engedelmesen, szája szegletében egy ennivaló mosollyal. − Fontos ügyben keresem magát.

Szemeit végigfuttatta rajtam, majd továbbsiklott és megállapodott a mögöttem heverő hullán. Tekintete elfelhősödött, éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. A férfi nyugalmat erőltetett magára, majd nemtörődöm mosollyal az arcán felém fordult.

− Mióta van itt a holttest? − kérdezte ügyetlenül álcázva rémületét.

− Fél órája. − válaszoltam határozottan, enyhén provokáló éllel a hangomban. Tekintetemmel az arcát fürkészve.

A férfi nyelt egyet. Kezdett kicsit kínos lenni a dolog, ezért közbeszóltam.

− Már elnézést, de megtudhatnám, hogy ki maga?

Elmerengve a holttestre nézett. Tekintete üres volt, gondolatai messze jártak. Pár pillanat múlva megtört a varázs, megrázta magát, majd ismét mosoly költözött az arcára. Lazán a hajába túrt, amitől engem ismét elöntött a forróság. Vajon tudatában van annak, hogy mennyire jóképű? Hát persze, hiszen csak játszik velem. Megkeményítettem az arcvonásaimat, tekintetem szigorú lett és dorgáló.

− Lanny McKaskle – nézett rám enyhén elpirulva.

− Megkérdezhetném mit szeretne tőlem Mr. McKaskle, ugyanis ha nem tűnne fel dolgoznék. Ez egy munkahely, nem egy bár.

A férfi felém fordította kétségbeesett tekintetét, majd határozottan a szemembe nézett. Na, nem, ez most nem jön be. De éreztem, hogy megint elgyengülnek a lábaim. A vakítóan szürke szempár igézően méregetett, a szégyenlős mosoly apró ráncot vetett a sima arcbőrre.  Egyszerűen hihetetlen volt.

− Sajnálom Dr. Parker, de ez a holttest irányt tévesztett. Az én hullám, nem a magáé.

− Ezt meg, hogy érti? − kérdeztem felháborodottan, hisztérikusan csengő hangon. − Tudtommal én vagyok a törvényszéki halottkém, nem maga.

Harag villant meg a szürke tekintetben. Ijedten a falhoz húzódtam, a szikét erősen szorítva. Nyoma sem volt már a letaglózó nyájasságnak és a kisfiús bájnak. Fenyegetően vibrált, a harag szikrákat szórva villódzott a tekintetében. Ismeretlen erő nyaldosta a bőrömet, kóstolgatott, hogy a kellő pillanatban lecsaphasson rám.

− Dr. Parker, kérem, értse meg, ez a holttest irányt tévesztett. Ez nem a maga hullája, hanem az enyém.

− Mi jogon birtokol egy holttestet?

− Elnézést − hajtotta le szégyenkezve a fejét − De ezt Ön nem értheti. Olyan dologba üti bele a szép kis orrát, amihez nincsen semmi köze. Veszélybe sodorja az életét.

− Az legyen az én gondom. − vágtam rá dacosan.

Hihetetlen erő hajított a falhoz. Már nem csak kóstolgatott, hanem bevitt egy hatalmas balhorgot, én pedig szépen lecsorogtam a hófehér mázolmányról. McKaskle dühösen nézett rám, tekintetéből áradt a fenyegetés. Majdnem összepisiltem magamat a félelemtől.

Megpróbáltam összeszedegetni önbizalmam maradványait, majd megszólaltam. Hangom még mindig remeget, de a célnak megfelelt. Dühösen a kijárat felé mutattam, egész testemet rázta a hideg. Ennek ellenére határozott voltam, halálosan határozott.

− Takarodjon kifelé, mert hívom a biztonságiakat.

Lanny sajnálkozó pillantást vetett felém, majd elindult az ajtó felé. Utoljára még megfordult, hogy mélyen a szemembe nézzen. Halk hangon megszólított, de a szavaiban nem volt nyoma a szánakozásnak.

− Nagyon sajnálom Dr. Parker, hogy kellemetlenséget okoztam magának. De ha tudná azt, amit én tudok, máshogy látná a dolgokat.

− Lehet, hogy én is ugyanúgy látom a dolgokat, mint maga, csak még értetlenül állok a történtek előtt. − feleltem nyugodtan, tekintetemben az elszántság tüze égett.

− Akkor nagyon erősen ajánlom magának, hogy vigyázzon az irhájára. − megfordult és elhagyta a termet.

Abban a pillanatban összeroskadtam, minden porcikám remegett a félelemtől. Hátamat a hideg kőnek vetettem. Szívem vadul dörömbölt börtönében, a levegő nehezen szivárgott be a tüdőmbe. Éreztem az erőt, amely leterített a földre. Megijedtem tőle. A félelem és a rettegés az ismeretlentől teljesen letarolt.

Úgy éreztem elég volt ennyi izgalom mára.

Egy csepp vér (1.)

1.

Unottan és fáradtan nyúltam a szike után. Jéghideg merev test feküdt előttem, brutális sebekkel a mellkasán és a hasán. A tőr többször is behatolt, a penge szétszaggatta az izmokat. A bemeneti seb üresen tátongott a lámpák mesterséges fényének kereszttüzében. Az áldozat tekintete érzelemmentesen, üresen meredt a plafonra, a neoncsövek visszatükröződtek az üveges szemekből. Megigazítottam a gumikesztyűt a kezeimen, majd mély levegőt vettem és folytattam a munkámat.

A szike olyan könnyen csusszant a testén, mint kés a vajon. Széthajtottam a bőrét, betekintést nyerve a bordáihoz. Elővettem a csontfűrészt és szétvágtam a csontokat. Precíz munka volt. A kés hegye átcsusszant a bordái között. Látszott rajta, hogy nem amatőr volt a gyilkos, pontosan tudta, hova szúrjon.

Ujjaim belemélyedtek a belek tengerébe, próbáltam kipakolni a szerveit, hogy közelebbről is megvizsgálhassam őket. Szúrás érte a májat és a vesét. A halál nem állt be azonnal. A gyilkos hagyta kivérezni őt, mielőtt leadta volna a halálos szúrást. Egyenesen a szívizomba.

Brutális. Ahogyan az voltam én is. Szemrebbenés nélkül boncoltam a halottakat. Nem éreztem semmit, amikor az asztalomra kerültek, olyanok voltak nekem, mint egy kiló hús. Felvágtam, trancsíroztam egy kicsit, majd visszavarrtam őket.

Csoda, hogy vegetáriánus lettem?

A férfi halálának kiderítése rutinmunka volt. Az elkövető már a rácsok foglya, így nem volt szükség semmilyen trükkre. Nem mágiáztam nála, nem érdekelt a múltja. Egyszerűen kikapcsoltam a képességem, amit akkor szereztem, amikor autóbalesetet szenvedtem testvéremmel.

Halkan megkopogtatták az ajtót, majd a terembe belépett egy fiatal férfi. Adam volt az, az asszisztensem. Alacsony, barna hajú srác, aki lelkesen csillogó szemeit fémkeretes szemüveg mögé rejtette. Lányos arccal és fizimiskával rendelkezett, egyedül markáns arccsontja tette férfiassá. Ügyes fiú volt. Végzős az orvosi egyetemen, ahol természetesen kitűnően megállta a helyét. Közelebb lépett hozzám és a halotthoz. Jött, hogy elvégezhesse a dolgát, ami abból állt, hogy lefürdeti a férfit, majd felöltözteti szépen, előkészíti a temetésre.

Mintha számítana valamit.

A túlvilágon nem nézik, hogyan vagy felöltözve. Meghaltál, elvesztettél mindent, amit megszereztél földi létedben, nem leszel több mint oszladozó húscafatok tömkelege, férgek tápláléka, majd egy csupaszra nyalt csonttömeg. Béke poraira.

Éreztem a szaglójárataimba az oszladozó hulla szagát, éreztem az ízét a számban. Elléptem az asztaltól, majd köptem egy isteneset az egyik tálba. Nőies voltam, de nem érdekelt.

Intettem Adamnek, hogy átveheti a stafétabotot, én pedig eltűntem a balfenéken.

2.

Eltelt pár év azóta, hogy balesetet szenvedtünk szülővárosunk zord erdejében. Azóta sok minden megváltozott. Lediplomáztam, kórboncnokként dolgozom, míg Liz orvosként tengeti mindennapjait abban a kórházban, ahol én.

Anyám sajnos már nem élte meg azt a napot, amikor egyetemre mentem, így nem láthattam felháborodott arcát. Elszorult a szívem. Fájt az emlékezés, pedig napi szinten mások emlékeiben turkáltam pofátlanul, engedély nélkül. Lelketlen szörnyeteg lettem, egy két lábon járó hulla. Semmiben nem voltam jobb azoknál, akik rothadva fekszenek három méterrel a föld alatt. Szüleim halála megedzette lányos szívemet, nem tudtam senkit közel engedni magamhoz. Barátaim nem voltak, egyedül Lizben bíztam.

Mindketten szerencsétlenek voltunk a szerelemben, talán a beteges bizalmatlanságunknak köszönhetően. Egyetlen normális kapcsolatom volt az elmúlt években. Még az orvosin jártam egy sráccal, de már az elején éreztem, hogy nem ő az IGAZI, csupa nagybetűvel. Unalmas volt, a tökéletes pofi mögött nem bújt meg semmi izgalmas és lehengerlő. Mellette soha nem éreztem azt, hogy rá kellene vetnem magam és éjszakákon keresztül verejtékben úszva szeretkeznem vele.

Liznek nálam nagyobb szerencséje volt. Kezdetben úgy tűnt megtalálta a nagy Ő-t, két évig vad szerelemben égtek, majd a srác dobta őt egy táncosnőért. Mondja valaki azt, hogy a férfiak az okos nőket részesítik előnyben. Sokkal egyszerűbb egy cicababát bolondítani, mint egy talpraesett, határozott és céltudatos nőt. Hiszen előbbit egy új ruhával könnyedén ki lehet engesztelni.

Elhagytam az épületet, hogy friss levegővel töltsem fel rothadó tüdőmet. Élvezettel szívtam magamba a tavasz sziporkázó illatait. Köpenyem könnyedén lengedezett a lágy szellőben, halvány mosollyal a szám szegletében a falnak dőltem és vártam, hogy húgom is csatlakozzon szerény társaságomhoz.

Hamarosan meg is jelent, kezében egy szál cigarettát szorítva, remegő kezekkel tartva megmentőjét. Arcára ráncokat vetett a fáradtság, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Szótlanul mellém dőlt, haragosan pumpálva a cigit.

− Este vacsi? − kérdezte törődötten, bal keze egy nagy bögre kávét ölelt át, mintha nem is akarná elengedni.

− Nem kell fáradnod, majd rendelünk valamit.

Liz némán bólintott. Miután végzet, egyetlen laza mozdulattal elpöckölte a csikket. Arcomat a nap felé fordítva próbáltam feltöltődni, némi melegséget nyerni a hideg boncterem után. Pár perc szótlan feltöltődés után Liz szedelőzködni kezdett, majd egy bágyadt mosoly kíséretében felém intett. Ellöktem magam a faltól, leporoltam a köpenyemet és beléptem a holtak birodalmába.

3.

Visszamentem a boncterembe, kezemre friss kesztyűt húztam, majd körülnéztem. Az előző hulla eltűnt. Szerencsére Adam már elszállította a teremből. A következő áldozatom a boncasztalon feküdt. Közelebb léptem hozzá, kezeimmel automatikusan a kartonja felé nyúltam.

Sebastian Pechal, született 1976. május 8., meghalt 2009. március 2. Pokolian fiatal, vértelen arc nézett rám ártatlanul, barna göndör fürtökkel keretezve. Teste kidolgozott volt, láthatóan sokat törődött vele még életében. Mivel a kartonban az állt, hogy a halál oka kivérzés, ezért úgy döntöttem, hogy ideje bevetnem a képességemet. Az embernek ugyanis nem szokása csak úgy elveszítenie cirka hat liter vért.

Levettem az egyik kesztyűmet, majd ujjaimat a hófehér bőrre fektettem. Ellazultam, átadtam magam az erőnek. Hagytam, hogy ledöntsön a lábamról. Erős áramütést éreztem, amely végigfutott a karomon, a fájdalom átjárta a testem, de nem szakítottam meg a kapcsolatot. A halántékom lüktetett, az izmaim görcsbe rándultak. Mély levegőt vettem, próbáltam normalizálni a légzésemet, kitisztítani az agyamat, hogy felkészülhessek a látottakra.

Ekkor kezdődtek csak az igazi meglepetések.

Sötét sikátorban találtam magam. Éreztem, hogy egész testemben remegek, a verejték elöntött, pólóm nedvesen tapadt a bőrömhöz. Futottam, ahogyan csak a lábam bírta, gyakran hátratekintve üldözőm felé. A sikátor azonban elhagyatottan, szeméttől túlzsúfolva csapódott az arcomba. Senki nem volt mögöttem.

Az egyik konténer mögött találtam menedéket. Megálltam, hogy végre kifújjam magam. Pokoli fáradtság próbált ledönteni a lábamról. Izmaim égtek a futástól, tüdőm ki akart szakadni a helyéről, szívem vad lüktetését a torkomban éreztem. A közelben megreccsent egy fa, mintha felsírt volna a ránehezedő súly alatt. Felkaptam a fejem. Tudtam, hogy tovább kell mennem.

Jeges félelem markolt a szívembe, amikor megpillantottam üldözöm sötét alakját. Hosszú, fekete köpenyt viselt, arcát valami furcsa maszk takarta. A szövet a földet súrolta, az ismeretlen könnyedén siklott felém. Siklott… A halál felém suhant a levegőben, bármilyen hihetetlenül is hangzik.

Bénult félelem öntötte el a testemet. Minden erőmmel az izmaimat szuggeráltam, hogy ne adják fel. A lábaim azonban földbe gyökereztek, képtelen voltam elmozdulni innen. A hóhér lassan közeledett felém, éreztem a testéből áradó izgalmat. Játszott velem.

Alig egy méter választott el minket egymástól, amikor ismét küzdeni kezdtem. Próbáltam megmozdulni, de minden kísérletem kudarcba fulladt. A férfi gúnyos kacajt hallatott szenvedéseim láttám. Amikor mellém ért, megtorpant.

Torkomból éles sikoly szakadt fel. A tehetetlenség miatt érzett düh átjárta a testemet. A félelem ott remegett minden porcikámban, szemeim kitágulva figyelték a halálosztó minden mozdulatát.

A köpenyes egyetlen laza mozdulattal levette a maszkot arcáról, majd kitátotta a száját, minta magába akarna szippantani. Elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy jövendőbeli gyilkosom szájában két megtermett szemfog ül, fenyegetően felém villogva.

Éreztem jeges leheletét a bőrömön, egyszerre volt hátborzongató és izgató. Ajkai a nyakamhoz simultak. Éles fájdalomként hatolt belém a tudat, hogy a férfi belém döfte két méretes szemfogát.

Az élet lassan, szívdobbanásonként szállt ki belőlem. Ereimben ütemesen lüktetett a vér, majd egyre halványodott az érzés. Több ezer hangya szállta meg a képernyőt, a sötétség körülöttem ólálkodott, majd egyetlen határozott ütéssel kilökött az életből.

Átírtam és kicsit javítgattam az első fejezeten :)
Kíváncsiak vagytok a folytatásra? Ha igen, akkor kövessetek és osszátok meg az oldalt. A regény teljes egészében fel fog kerülni az oldalra ;)

I. Fejezet: A kezdet

I. Fejezet: A kezdet

1.

Éles, vakító villanások hasítottak a retinámba, amitől egy pár pillanatra elvesztettem a tájékozódási képességeimet. Tüzes fénycsóvák színesítették meg az egyhangúan fekete eget, én pedig komoran szemléltem a szemben álló csapatokat. Rothadt arcukat felém fordították, állkapcsuk önálló életet élt. Üresen tátongó szemgödreiken át vakon meredtek a világba. Szívem hevesen vert, szinte kapkodtam a levegő után. Erős kéz markolta meg a karomat. Felé fordultam, hogy szemügyre vegyem gazdáját, amikor éles visítás töltötte be a teret. Az egyik lény úgy döntött kamikaze akcióba lendül, tátott szájjal, lengedező húscafatokkal hófehér csontjain. Szaggatott mozgással felénk igyekezett, miközben idegtépő hangot hallatott. Nekem ugrott. A támadás váratlanul ért, teste a mellkasomba csapódott, én pedig hátrazuhantam. Csontos ujjaival feltépte az ingemet, rothadó húsának a szaga átvette az irányítást a szaglójárataimban. Kezemet az izmaiba téptem, mire síró hangot hallatva levetődött rólam. Égett hús szaga terjengett a levegőben. Térdelő pozícióba küzdöttem magam és hányni kezdtem.

Szinte éreztem a maró ízt a torkomban, amikor felébredtem. Néhány pillanatig hallgattam szívem heves lüktetését a mellkasomba, kapkodó légzésem hangja megtörte a szoba csendjét. Miután megnyugodtam a másik oldalamra fordultam. Megfogadtam, hogy soha többet nem nézek horrorfilmet, mert idiótábbnál idiótább álmokkal lep meg a tudatalattim.

2.

Hajamat igazítottam az ebédszünetben, amikor a tükörben egy ismerős arc jelent meg.   Megpördültem, hogy a szemébe nézhessek. Arcán angyali mosoly ragyogott, amit vicsorgással viszonoztam. Sajnálatomra nem keserítette el lelkesedésem teljes hiánya, megigazította szőke fürtjeit, majd várakozva nézett rám.

Elizabeth − mert így hívták a bájos lányt − a testvérem volt. Alig pár perccel előztem csak meg a szülőszobán. Azonban hiába születtünk ugyanazon a napon, külsőre és belsőre teljesen különböztünk egymástól.

Liz szabályos, szépen metszett arcában fénylő gyémántként ültek meg ragyogóan kék szemei, szőke haja göndörödve hullott hófehér vállára. Mindig csinosan, alkalomhoz illően öltözködött, ügyelve arra, hogy tökéletes alakját kihangsúlyozza. Arcán visszafogott mosoly ült, minden mozdulatából áradt a kedvesség és a törődés. Az iskola mellett a városi nyugdíjas otthonban segített és ételt osztogatott a rászorulóknak. A későbbiekben orvosi egyetemre szándékozott menni, amire minden esélye megvolt. Mondanom sem kell, hogy ő volt a család kedvence. A szüleim dagadtak a büszkeségtől, ha szóba került.

Húgommal ellentétben én egy borzalmasan nehéz természetű, problémás lány voltam. Öntörvényű, makacs és örök lázadó. Öltözködésem inkább hasonlított egy szakadt hajléktalanéhoz, mint egy tisztességes kisvárosi lányéhoz. Sötétbarna hajamat legtöbbször kócos kontyba fogtam, kék szemeim világítottak hófehér bőröm mellett. Tanulásban én sem maradtam el testvérem háta mögött, leginkább viselkedési problémáim hátráltattak az előrejutásban. Az érettségi után én is az orvosi egyetemre akartam menni, de míg Liz sebészként, addig én kórboncnokként kívántam elhelyezkedni.

Anyám erről hallani sem akart. Vicces volt látni, ahogy az arcából kifutott a vér, sápadtan, partra vetett halként tátogott. Teljesen felháborodott, a düh sápadt bőrére halvány pírt varázsolt. Ilyenkor nemtörődöm arckifejezéssel, lesajnáló mosollyal tudattam vele, hogy akármit is mond − vagy tesz − én halottakat fogok boncolni. Amikor láttam, hogy az ájulás szélén áll, szép csendben elmentem a tett színhelyéről. Hagytam időt édesanyámnak arra, hogy megeméssze a hallottakat és a halottakat.

Sápadt arc jelent meg mögöttem, vastagon mázolt szemhéjjal párosítva. Judy volt az, legjobb és egyben egyetlen barátnőm. Fekete haja éles kontrasztot alkotva keretezte hófehér arcát, dülledt szemei békákra hajaztak. Erős előreugró álla és pengevékony, vörösre festett szája volt. Fixa ideája volt, hogy ő egy vámpír, aki egy unalmas kisvárosban rekedt. Nevetséges volt még a gondolat is, de tiszteletben tartottam az érzéseit.

Judy türelmetlenül toporzékolt mögöttem, Lizről tudomást sem véve. Nem csípte testvéremet és ezt a tudtára is adta minden egyes pillantásával, mozdulatával és mondatával. Mielőtt még elfajulhattak volna a dolgok, intettem Judynak, hogy mennünk kell. A vállamra kaptam az oldaltáskámat, majd unottan kilöktem a mosdó ajtaját.

Liz megszaporázta a lépteit, hogy tartsa az iramot, de barátnőm egyetlen pillantásával megállásra késztette. Testvérem szemlesütve, elszomorodva lemaradt mögöttünk. Könyveit szorosan magához vonva lassan baktatott. Szőke haja arcába hullott, kék szemei bánatosan villogtak a zuhatag alól.

Judy − miután elmúlt a Liz veszély − vidáman, széles mosollyal a szája szegletében felém fordult. Gyorsan körbenézett, majd izgatottan suttogni kezdett. Feketére mázolt körmei vadul suhantak a levegőben.

− El sem fogod hinni, amit mondok − kezdte titokzatosan. Tekintete minden rezdülésemet figyelte.

Mélyet sóhajtottam, majd kíváncsiságot erőltettem az arcomra. Tudtam, hogy barátnőm csak egy kérdésre vár, mint például: „Ne mond, mégis mi az?”, vagy „Fúúú, mondjad már”. Hogy igényeit kielégítsem, felé fordultam és eleget tettem a kívánságának.

− Mondd.

 Judy izgatottan összedörzsölte a tenyerét, arca elvörösödött a hat réteg alapozó alatt. Ez pedig, lássuk be, komoly teljesítmény volt.

− Ma este hatalmas party lesz Malcom Bies-nél − miközben mondta, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.

Az igazat megvallva, egyáltalán nem jöttem lázba a hír hallatára. Malcom egy öntelt féreg volt. Amolyan helyi szépfiú, aki minden napját azzal töltötte, hogy a gyengébbeket terrorizálta és engem piszkált. Ott rúgott belém, ahol tudott. Tipikus férfiideál volt a középiskolában. Magas, robosztus focis alkattal, rövidre nyírt barna hajjal. Erős arccsonttal rendelkezett, szája keskeny volt, bőre halványbarna.

− Gilbert Shelvey is ott lesz − vágta be aztán váratlanul Judy az adut.

Szemeim elkerekedtek, tenyerem izzadni kezdett. Gilbert… az már mindjárt más. Shelvey az iskola leghelyesebb pasija volt, édesen visszahúzódó, igazi laza srác, aki gördeszkával a lába alatt született.

Judy észrevette a hirtelen beállt változást, mert amikor ránéztem már vigyorgott és idegesítően rángatta a szemöldökét. Nyugalmat erőltettem magamra, majd mély levegőt vettem. Éreztem, ahogy átjárja az egész testem, energiával és élettel töltve fel minden porcikámat.

Hiszen ő csak egy pasi − nyugtattam magamat. Judy érdeklődve nézett rám,  türelmetlenül várta a reakciómat.

− Benézhetünk… − vettem oda flegmán. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne ez az apró információ, miközben majd szétfeszített a boldogság. Remek alkalom nyílhat arra, hogy megismerhessem szívszerelmemet közelebbről.

Judy idegesítően vigyorgott, ráadásul pont ebben a pillanatban jelent meg Gilbert, ennivaló mosollyal a szája szegletében, hóna alatt deszkával. Vékony, szálkás teste volt tengerkék szemekkel. Tekintetünk találkozott, én pedig ijedten elkaptam a fejem. Éreztem, hogy arcomat elönti a forróság. Megráztam magam, hogy felébredjek és kiűzzem agyamból a méla gondolatokat.

Gilbert… Mégis milyen idióta név ez?

Gilbert… Oh Istenem, minek áltatom magam?

3.

Táskám hangos csattanással ért földet az előszobaszekrény előtt. Testvérem dühösen, kipirult arcbőrrel viharzott el mellettem. Sikerült magamra haragítanom a hazafele úton, ugyanis a megszokottnál gyorsabban és felelőtlenebbül vezettem. Minden gondolatom az esti buli körül forgott és ez elvonta a figyelmemet. Egymás után gyártottam az anyának előadandó szövegeimet. Egyik sem volt túl meggyőző, így tovább forgattam agyam fogaskerekeit.

Szüleink szigorúan, rövid pórázon tartottak minket. Ennek igen egyszerű oka az volt, hogy kisvárosunk nem volt híján a bűntényeknek és az eltűnéseknek. Brutális gyilkosságok történtek a közeli erdőben, fiatalok tűntek el nyom nélkül az éjszakában. Se egy búcsúlevél, se egy követelés, így a rendőrség tehetetlen volt. Megértettem a szüleim álláspontját is, de így, hogy tizenhét évesen a négy fal börtönében sínylődtem, eléggé megviselt.

Esélytelennek éreztem a helyzetemet, de úgy gondoltam, hogy egy próbát azért megér a dolog. Legrosszabb esetben ordítozni kezd velem, a hanghullámai orkánt keltenek és teljes pusztítást végeznek a szobában.

Ezen felbátorodva az ebédlőbe vágtattam, hogy elfogyasszam szülőanyám nem túl ízletes főztjét. Lendületesen a székbe vetődtem, ami rossz döntésnek bizonyult. Határozottságomat még ez a masszív ülőalkalmatosság sem díjazta. Ijedten félreugrott, én pedig a padlóra zuhantam. A farcsontom hangosan koppant a kövezeten, a szék karfája pedig az oldalamba fészkelte magát. Fájdalmasan nyögdécseltem, miközben az asztal szélébe kapaszkodva próbáltam lábra állni.

Döbbent szempár nézte végig az akciómat. Gazdája miután magához tért, hangos nevetésben tört ki. Mérgesen, lángoló arccal feltápászkodtam − segítettem a széknek is felállni − majd óvatosan leültem. Nem szerettem volna tovább rontani a helyzetemet.

− Mi van? – morrantam rá udvariatlanul, amikor percek múlva sem hagyta abba a nevetést.

Anyám felhúzott szemöldökkel jelezte nemtetszését, de a szája szegletében még mindig ott bujkált az a dühítő mosoly. Lassan kezdtem hozzászokni, hogy az egész család rajtam nevet. Születésemtől kezdve egy gonosz manó foglya voltam, aki tárgyakat helyezett elém a legváratlanabb pillanatban, székeket rántott ki alólam vagy más gonoszságot vetett be ellenem, hogy nevetség tárgyává tegyen. 

Hamarosan Liz is megjelent az ajtóban, vonásait átszabta a búskomorság. Megdöbbentő volt így látni a mindig vidám lányt. Amint helyet foglalt köreinkben, anyánk villámgyorsan elénk varázsolta a mai menüt. Ránézésre nem kecsegtetett semmi jóval. Zöld volt, darabos és gusztustalan. Fintorogva a kanálért nyúltam, majd ijedten édesanyámra néztem. A kék szempár, mint feneketlen tó szippantott magába. Hipnotizálva a számhoz emeltem a kanalat, ami ismét rossz döntésnek bizonyult. Egy elrontott mozdulat és az egész tál pürésített trutyi az ölemben landolt. Liz elnevette magát, anyám pedig a rongyhoz ugrott.

Az elmúlt egy óra alatt sikerült másodszorra bénáznom és ez már kezdett kicsit dühíteni. Mérgesen a húgomra néztem, aki erre ijedten összerezzent. Miért mindig én? – üvöltöttem volna szívem szerint a nagyvilágba, de ehelyett csak felpattantam és anyámhoz fordultam.

− Este buli lesz Malcom Biesnél. Én is ott akarok lenni! – kiáltottam, de ahogy kiejtettem a bűnös szavakat, már meg is bántam.

Akarom… Nagyon csúnya szó. Anyám nem szerette hallani. Szeretnék vagy lehet? Talán. De az akarom… Ijedten összehúztam magam, felkészültem az előre megjósolt hangorkánra. Félelmem beigazolódni látszott, mikor szülőanyám szeme megrebbent a szó hallatán. Kisvártatva határozottan – szerencsére nem hangosan – válaszolt.

− Nem! – hangzott a tömör és velős válasz.

Ilyenkor jött a mély levegővétel, a kapkodó beszéd.

− Na, de anya. Mindenki ott lesz…

− Én nem − vágott közbe egy távoli hang.

Döbbenten Lizre néztem, ujjamat fenyegetően felemeltem. Testvérem provokáló tekintettel méregetett, kezében egy kanál levessel.

− Te ne szóljál bele.

− Sam, hogy beszélhetsz így a testvéreddel? − csattant fel anyám felháborodottan és dühösen.

Gondolatok sokasága kavarodott a fejemben. Dühös voltam és ilyenkor képes arra, hogy olyan dolgokat mondjak, amit nem kellene. Ezt elkerülve felpattantam, sűrű szitkozódások közepette pedig felcaplattam a lépcsőn.

Megálltam az ajtóban, majd egy határozott és erős mozdulattal becsaptam az ajtót. Ez elengedhetetlen kelléke volt a jól felépített drámának. Sértett és sebzett lelkivilágú voltam. Ki kellett hát engesztelni.

Már kész tervvel a fejemben az ágyra huppantam. Kispárnámat a kezeim közé szorítottam, majd hamiskás mosollyal a szám szegletében elkezdtem a kivitelezést. Nem voltam rászorulva anyám engedélyére. Az éjszaka leple alatt kilopózom a házból, majd hajnalban visszalopózom. Senki sem sérül lelkileg, én pedig végre jól fogom érezni magam.

4.

Az éjszaka hirtelen zuhant rá a városra és a közeli erdőre. Szinte vágni lehetett a csendet. A környék kihalt volt, hiszen közel és távol nem lakott senki. A szél lágyan simogatta a függönyömet, a levegő csípős volt, amolyan vihar előtti csend uralkodott a tájon.

Családommal az erdő szélén laktunk egy takaros kis házban, amihez egy hatalmas, az erdőig elnyúló kert tartozott. Anyám élt-halt a kertészkedésért, ezért egy komplett dzsungelt telepített ide nekünk. Úgy vélte, hogy amit ő megtermel az sokkal egészségesebb és ízletesebb, mint az, amit a boltban vásárol. Természetesen egyikünk sem mert vele szembeszegülni.

A ház mellett egy nagy, különálló műhely magasodott. Apám, ha el szeretett volna vonulni hangos családjától és csak egymaga lenni − barkácsolni és szerelni − akkor rendszerint ide tért be. Ha pedig már végleg nem bírt velünk tett egy könnyed sétát az erdőben. Az általában nyugtató hatással volt rá. Ilyenkor eltűntek a gonosz fények a szemeiből.

Elszántan a szekrényemhez léptem, hogy felkészüljek az estére. Hamarosan egy, a plafonig érő kupac gyűlt össze a hátam mögött, de én még mindig tanácstalan voltam. Gyűlöltem a nőies ruhákat. Általában egy egyszerű pólóban és egy laza farmerben merült ki az öltözködésem. Ha egy átlagos iskolai napra készültem volna nem is akadtam volna ki ennyire. De így? Szerettem volna felhívni magamra Gilbert figyelmét, amihez több kellett az átlagos öltözetemnél. Mivel az óramutató vészes sebességgel járt körbe-körbe, nem habozhattam. Egy zenekaros póló mellett döntöttem, amit egy fekete szűk nadrággal és egy bőrdzsekivel viseltem. Magamra kaptam a leopárdmintás cipőmet, majd megragadtam a táskámat és a slusszkulcsot.

Kitártam az ablakomat és lenéztem az előkertre. Abban a pillanatban megszédültem. Kis híja volt, hogy nem landoltam a bokrok között. Letelepedtem az ágyam szélére egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat és kiűzzem magamból azt a fránya félelmet. Tériszonnyal küzdöttem és ebbe beletartozott az ablakból való kimászás is. Erőt merítve felálltam, majd ismét az ablakhoz léptem. A zöldellő bokor most alattam sötétlett, nyeszlett volt és ványadt ahhoz, hogy megtartsa a súlyomat, ha netalán lezuhannék. Azon kívül vörös, ujjnyi nagyságú tüskék álltak ki belőle, mintha anyám szánt-szándékkal ültette volna alám évekkel ezelőtt. Előre sejtve milyen kezelhetetlen is leszek.

Mély levegőt vettem, majd megragadtam az ereszcsatornát. Nyirkos volt, ahogyan a tenyerem is. Nem volt jó párosítás egy összekoccanó térdű lánynak, de próbáltam a célra koncentrálni. Tüntetően a felettem magasodó holdra szegeztem a tekintetemet, miközben egyre lejjebb és lejjebb tornáztam magam a csatornán. Mikor szilárd talajt éreztem a talpam alatt, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból. A bokrot is sikerült elkerülnöm, az egyik kiálló tüske kissé megkapott, amit egy véres karcolás bizonyított a nyakamon. Nem törődtem vele, hiszen járhattam volna rosszabbul is.

Halkan a kocsihoz osontam, miközben kezeim a zsebembe mélyedtek. Amikor közelebb értem, automatikusan a zárba nyomtam a kulcsot, majd elfordítottam. Már éppen beültem volna, amikor egy mérges hang szólalt meg a hátam mögül.

Ijedten megtorpantam, kezemet a szívemre szorítva próbáltam normális ütemben lélegezni. Éreztem, hogy a ketyegőm rendszertelenül ver. 

− Hova, hova ilyenkor? – szólalt meg az anyáskodó hang.

Dühösen hátrafordultam, arcomon végtelen harag tükröződött. Nem teszi zsebre, amit most tőlem fog kapni. Liz elszánt tekintettel nézett rám. Testén könnyű ruha feszült, vékony kardigánnal védve magát a hűvös levegőtől. A haja lobogott a szélben − úgy tűnt elég komoly vihar készül kitörni −, hófehér ruhája angyali szárnyként, védőburokként vette körül a testét. Nem tehetek róla megenyhült a szívem. De Lizé nem…

Dühösen, elszánt tekintettel fürkészte az arcomat, majd a képembe vágta véleményét. Életében először, de nem utoljára, sajnos. Ebből látszik, hogy rossz hatással vagyok rá. A francba.

− Gondoltam, hogy erre készülsz, ezért itt vagyok, hogy megakadályozzalak benne.

− Miben akarsz te megakadályozni? A tökéletes kislány, anyuci pici lánya. Na menj a fenébe. − remegő kezekkel kitártam a kocsi ajtaját, majd bevágódtam.

Éppen indítani akartam, amikor Liz is csatlakozott hozzám.

− Nem mész sehova! - sziszegte elszántan, de nem eléggé motiváltan.

− Liz, nem vagy az anyám. Ne szóljál bele, hogy mit teszek és mit nem.

− De a testvéred vagyok és aggódom érted – vágott vissza harciasan.

Nem törődve a jelenlétével, beindítottam a kocsit, majd kiálltam a kertből. Liz nagyot nyelt, arcán rémület tükröződött. Láttam rajta, hogy megbánta azt a pillanatot, amikor elszántan bevágódott mellém az ülésre. De már késő volt, nem foglalkoztam vele.

Az ég olyan hirtelen szakadt ránk, hogy ijedten elrántottam a kormányt. Szerencsénkre ezen a késői órán senki nem tartózkodott az utakon. Az eső agresszívan verte a motorháztetőt, pillanatok alatt eláztatva az ablakot és a betont. Az ablaktörlő rendesen megdolgozott azért, hogy egyáltalán kilássak az útra. A cseppek viszont makacsul ragaszkodtak az üveghez. Liz elfehéredő ujjakkal markolta az ülés oldalát, szemrehányó tekintetét éreztem az arcomon.

− Most aztán bajban vagy. − mondtam neki gúnyosan.

− Te vagy bajban. − replikázta vissza.

− Tőlem már megszokták, de tőled nem. Érzem, ahogy minden porcikám a lebukást kívánja, csakhogy lássam, ahogy anyuci pici lánya összemorzsolódik a padlón.

− Mekkora patkány vagy – nézett rám elkerekedett szemekkel, értetlenül.

Dühös voltam. Nem érdekelt, hogy miket mondok neki, nem érdekelt, hogy összetöröm a jól felépített hibátlan lelkivilágát. Elegem volt belőle, elegem volt mindenkiből. Az egész világ összeesküdött ellenem, legalábbis akkor azt éreztem.

− Az vagyok, és? Te rosszabb vagy nálam. Szégyellem, hogy a testvérem vagy.

− Azt már észrevettem − suttogta maga elé bánatosan.

Éreztem, hogy a szégyen vörösre festi az arcom és bűnbánat mardossa a torkomat. Testvérem felé fordultam, hogy bocsánatot kérjek tőle. Ez azonban öngyilkos vállalkozásnak bizonyult. A kocsi megcsúszott a vizes úton. Ijedten elrántottam a kormányt, ami tovább rontotta a helyzetet. Az autó megállíthatatlanul a szalagkorlátnak csapódott, hogy angyali szárnyakat növesztve a fák fölé emelkedjen. Sajnos hamar bukott angyallá változtunk és sebesen zuhantunk a semmibe. Láttam közeledni a lombkoronákat, ami egyszerre volt csodálatos és félelmetes. Körülöttem minden lelassult, olyan volt mintha egy pillanatra  megszűnt volna a gravitáció.

Puha kéz érintette az enyémet. Liz felé fordultam, aki könnyekkel és egy kamionnyi rémülettel a szemében engem figyelt. Szavak nélkül is megértettem az üzenetét. Nem haragszik rám. Még utoljára megszorítottam a kezét, majd éles csattanással a földnek csapódtunk. A zuhanás erejétől felemelkedtem az ülésről, azután lefejeltem a szélvédőt. Éles fájdalom hasított minden porcikámba, melegség öntötte el az arcomat, majd mindent elnyelt a nihili sötétség.

Elájultam.

5.

Denevérek repkedtek felettem, amikor magamhoz tértem. Az eső erőszakosan hullott rám, beférkőzve a bőröm legrejtettebb pórusaiba is. Fájt a fejem, pokolian fájt. Óvatosan megtapogattam, majd amikor már a vérben tapicskoltam inkább abbahagytam.

Szédelegve, kicsit kótyagosan tápászkodtam fel az ülésről. Az ajtót útközben valahol elhagytam, így az eső és a viharos szél akadálytalanul beáramolhatott a kocsiba. Kizuhantam a nedves talajra, majd öklendezve a föld felé fordítottam az arcomat. Vérrel elkeveredett nyál csorgott ki sebzett ajkaim közül. Kezeim gyengén, remegve tartottak el a sáros talajtól.

Maró hányinger gyötörte a gyomromat, az ebédem egy hangos toccsanással ömlött a pocsolyába. Hirtelen, éles fájdalomként hasított belém a tudat, hogy testvérem is velem utazott ezen az estén. Halk, hörgésszerű hangot hallatva kúsztam a kocsi felé, szívem vadul zakatolt, torkomat sós könnyek hadserege ostromolta.

Mondd, hogy él! – sikította minden idegszálam. Ha valami baja esett én… Mit teszel te szerencsétlen? – furakodott egy gúnyos hang a rémült mellé. Magammal vitatkoztam és ez nem jelentett semmi jót. Valószínűleg az ütközéskor agyrázkódást szenvedtem. Ezért a maró hányinger és a szédülés. Reméltem testvérem is megúszta ennyivel.

Liz, elferdült, kitekeredett testtel, eszméletlenül feküdt az ülésen. Karja természetellenesen kicsavarodva hevert a háta mögött, arcát horzsolások borították. Vér mocskolta hófehér bőrét. Eszméletlenül… nem halt meg.

Halk zihálást hallottam, ami azt jelentette, hogy Liz még él, lélegzik és amíg ez így van, én küzdeni fogok azért, hogy ez így is maradjon. Megragadtam a kezét és megpróbáltam kihúzni a kocsiból. Később, mikor már tiszta fejjel végig tudtam gondolni a dolgokat, jutott csak eszembe, hogy ez akár végzetes is lehetett volna. Ha törött gerinccel vagy belső sérülésekkel rángatom, akár meg is halhatott volna vagy örökre egy tolószékbe kényszerül. Szerencsére nem történt semmi komolyabb baja.

Karomba vettem törékeny testét, majd messzebbre vittem, hogy lefektethessem a puha avarba. Hamarosan ébredezni kezdett, szemeit kinyitotta és kábán végigmért. Szemöldökétől vékony vérpatak indult útnak az állán le, hogy beleolvadjon a fehér szövetbe. Nyöszörögve felült a földön, remegő kezei gyengén tartották el a sáros talajtól, majd rám nézett.

− Borzalmasan nézel ki. − állapította meg mosolyt erőltetve arcára. Nem volt túl bizalomgerjesztő.

− Viszont. − az én szám is mosolyra görbült, a megkönnyebbülés érzése viharos szélként söpört át rajtam.

Tekintetemmel próbáltam felmérni a környezetemet. Kiutat keresni kilátástalan helyzetünkből és minél hamarabb kórházba juttatni a testvéremet. Próbáltam feltápászkodni a sártenger közepéből, majd minden erőmet összeszedve a karomba vettem kissé kába húgomat. Minden végtagom fájt, a derekam lüktetett, de semmi nem tartott vissza attól, hogy kimásszak az útra.

Már felfele tartottam, amikor éles fájdalom hasított a fejembe, a látásom elhomályosult, az izmaim elernyedtek. Megráztam magam, próbáltam tovább menni, de a térdeim feladták a küzdelmet, így a földre zuhantam. A sötétség meglegyintett, majd kiütéssel győzedelmeskedett felettem. Hiába küzdöttem, méltó ellenfélnek bizonyult és a padlóra küldött.

6.

Már hajnalodott, amikor magamhoz tértem. A horizontra vörös csíkot rajzolt a felkelő nap fénye, amikor valami sötét került a látómezőmbe. Liz térdelt felettem kétségbeesett arccal, véres kezeivel az arcomat pofozgatva. Kinyitottam a szemeimet, mire megkönnyebbülten mellém roskadt. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, tüdeje sípolt az erőlködéstől. Megpróbáltam felülni, de a fájdalom újult erővel csapott le rám, a fejembe hasított, a könnyek cseppekben gyűltek a szemem sarkába, hogy együttes erővel végigfollyanak az arcomon.

Ki kell jutnunk innen – csak ez az egy gondolat dübörgött a fejemben, így fittyet hányva minden fájdalomra, megpróbáltam lábra állni. Liz követte a példámat, együttes erővel sikerült a manőver. Megszenvedtük az utat, de legalább haladtunk. A nap sugarai lassan körbeölelték a testünket, lassan felszárították a tegnapi vihar nyomait.

Miután feltornáztuk magunkat az országútra, fáradtan összerogytunk, én pedig kiterültem a nedves aszfaltra. Arcomat hozzáérintettem, levegő után kapkodtam, mint a partra vetett hal. Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy nedves aszfalton feküdtünk, de éreztem, hogy reszketek a hidegtől. Liz mellettem halkan zihált. Kezét magamhoz húztam, éreztem, hogy remeg, ujjai teljesen kihűltek.

Erőt merítettem és kiálltam az úttestre. Nem megy el mellettünk senki anélkül, hogy segítene, vagy el nem ütne. Reméltem nem az utóbbi fog teljesülni. Hatalmas monstrum tűnt fel a nap sugaraival körülfonva, mintha odafent ezzel jelezték volna, hogy megérkezett a megmentőnk. Éles fülsiketítő dudaszó töltötte be a teret, majd a kamion fékezni kezdett.

Megkönnyebbülten rogytam össze az úton, hálásan a kamionból kiszálló férfi felé nyújtva a kezem. A sofőr, aggódó arccal fölém magasodott, ujjai pulzus után kutattak. Amikor kitapintotta, megkönnyebbülten felsóhajtott.

− Hallasz engem? − kérdezte lassan, tagoltan.

Óvatosan bólintottam, nyakam és a fejem zúgott, fájt. Erős karjaival felnyalábolt, majd az egyik ülésre helyezett.

− A testvérem ott fekszik az út szélén. − nyögtem elhalón megmentőnk felé.

A férfi bólintott, majd eltűnt a sötétségben. Kisvártatva megjelent Lizzel a karján, és mellém fektette. Megfogtam a kezét, szorosan markoltam, nem akartam elengedni. Nem sejtettem akkor még, hogy egyszer eljön az a pillanat, hogy el kell engednem, hiába fáj.

Éreztem, hogy valami megváltozott körülöttünk. Elválaszthatatlanok lettünk, egyfajta szövetség lépett fel közöttünk, ami végleges, elszakíthatatlan.

7.

A kórházban tértem magamhoz kissé kótyagosan, szédelegve. Megpróbáltam felülni, hogy jobban belássam a kórtermet. A fejem lüktetett, a kezeim fájtak, horzsolások ezrei borították be, szinte a felismerhetetlenségig csúfítva. Nem mertem elképzelni, hogy az arcom milyen lehet. Egy biztos, tükör közelébe nem megyek egy darabig. Tekintetem végigsiklott a vaságyon amin feküdtem, egy parányi asztalkán, egy széken, amin…

Villámgyorsan visszafeküdtem, szemeimet lehunytam, nem akartam semmit sem látni.

− Láttam, hogy magadhoz tértél − morogta dühösen, de éreztem hangjában ott bujkált a megkönnyebbülés és az aggodalom.

Mélyet sóhajtva kinyitottam a szemeimet, majd szégyenkezve anyám égkék tekintetébe néztem. Gyönyörű arcára barázdákat rajzolt az aggodalom, kezei görcsösen szorították az enyémet. Álltam elébe a büntetésnek és az egész kórházat megzengető üvöltés orkánnak. Tudtam ezúttal jogosan haragszik rám.

− Tudod te, hogy mit tettél? − kérdezte könnyes szemmel, emelt hangon. − Meg is halhattatok volna. Egy hajszál választott el titeket a túlvilágtól. A halál kaszája a fejetek felett lengett.

− Ezt szépen mondtad. − próbáltam poénosra venni a figurát, de tudtam ezúttal túllőttem vele a célon.

− Ez neked vicces? Szerintem nem az! − üvöltötte torka szakadtából, szeme sarkában apró gyöngyszemekként ültek meg a könnyek

Olyan kicsire húztam össze magam, ahogy csak tudtam, de a szülői harag elől nem volt menekvés. Igaza volt és ezzel nem is próbáltam vitába szállni. Lehunytam a szemeimet, nem szerettem volna könnyekben kitörni. Éppen elég volt látni a csalódottságot anyám szemeiben. De tudtam sokáig nem menekülhetek el a haragja előle, ezért ránéztem. Bűnbánó tekintetem a dühösen villogó szemekbe mélyesztettem, kezem az övére simítottam.

− Tudom és már nagyon megbántam.

− Ez kevés. − nyögte elhalón, majd tekintetét elfordítva felállt az ágyam mellől.

Szótlanul elhagyta a szobát, én pedig döbbenten, könnyes szemekkel figyeltem távolodó alakját. Elrontottam. A fájdalmat ezúttal nem a porcikáimban éreztem, hanem egy borzasztóan érzékeny helyen, a szívemben. Csalódott bennem és ezt képtelen voltam elviselni. A sírás hirtelen csapott le rám. Kezdetben lassan lopakodott fel a torkomon, majd mindent elborított. Arcomat a tenyereimbe hajtottam, vállamat rázta a zokogás, de mindezt csak magamnak köszönhettem, nem foghattam másra.

8.

Ez csak a kezdete volt szüleim dührohamának. Ezután hónapokig hallgathattam minden egyes csínytevésem vagy ballépésem után, hogy majdnem meghaltunk az én butaságom miatt. Igazuk volt ezért nem is ellenkeztem. A bűntudat amúgy is marcangolt belülről, éjszakánként verejtékezve ébredtem. A rémálmok mindig emlékeztettek arra az éjszakára, ha akartam volna sem felejthettem volna el.

Ezek után természetesen nem ülhettem kocsiba. Akármennyire is megalázó volt, minden nap anyám és apám szállított az iskolába. Liz szerencsére könnyed sérülésekkel és egy agyrázkódással megúszta. Én már nem jártam ilyen jól, de a halálnál bármi elfogadhatóbb. A csuklóm eltörött, az arcomat zúzódások borították, agyrázkódást kaptam, de semmi komolyabb.

Az iskolában próbáltam elkerülni Gilbert kíváncsi pillantásait, nem szerettem volna, ha így maradok meg az emlékezetében.

A furcsa dolgok csak később, a baleset után pár héttel következtek be. Lizzel a büntetésünket töltöttük, kertet ástunk, gondoztuk anyám virágait és zöldségeit, amikor a munkától kimelegedve a földre roskadtam, hogy megpihenjek és oltsam a szomjamat. Testvérem csatlakozott néma sztrájkomhoz, amikor megérintettem.

Kezem hozzáért márvány bőréhez. Áramcsapásként eddig még nem látott és érzékelt erő járta át a testem. Fejembe fájdalom nyilallt, gyomrom görcsbe rándult. Minden izmom összehúzódott, hogy egyenletes ütemben vibrálni kezdjen.

Furcsa képek villantak fel előttem a gyermek Lizről és az ominózus balesetről. Láttam magam előtt Mark Wilson arcát, éreztem, testvérem szíve hevesebben ver a közelében. Láttam, ahogy anyámmal az éjszaka leple alatt halkan susmorognak.

Ijedten rántottam el a kezemet tőle, aminek az lett a következménye, hogy Liz elejtette a palackot. Az üveg útközben azonban megállt, fagyottan lebegett a levegőben.

Testvérem elképedve bámulta az üveget, nem hitt a szemének. Tudta, hogy ez az ő műve, de annyira hihetetlen volt, hogy percekig nem mertünk megszólalni. A csend rátelepedett a mellkasunkra, az erő ott vibrált körülöttünk parancsra várva.

Az autóbaleset következtében olyan erőknek lettünk a tulajdonosai, amiről álmodni sem mertünk. A dolgok ezek után teljesen más mederben folytak tovább. Az életünk megváltozott, sorsunk megpecsételődött.

Előszó

Előszó

…Elfehéredő ujjakkal szorítottam magamhoz kihűlő félben lévő testét, könnyeimmel áztattam sápadt arcát és elhomályosodó tekintetét. Egész testemben remegtem a félelemtől, hogy elveszítem őt, szemeimet becsuktam, ne kelljen végignéznem a szenvedését. Nehezen kapkodta a levegőt, sípoló tüdejének hangja betöltötte hallójárataimat, hiába igyekeztem kizárni minden zajt.
Kétségbeesetten ültem a hideg kövön, felettem boncolásra váró hullák gyülekeztek, vészjóslóan, fenyegetőn. A hideg, vékony deret varázsolt a bőrömre, nem tudtam megállapítani, hogy a félelemtől vagy a fagypont alatti hőmérséklettől vacogok-e. Tekintetem gyönyörű arcára fordítottam, biztatóan rámosolyogtam, de ő már csak erőtlen vicsorgással viszonozta. Ijedten figyeltem egyre növekvő hófehér szemfogait és minden egyes percet, ahogy az élet elhagyja törékeny testét, a vér kifut az arcából.
A légzése rohamosan csökkent, mégis kapkodott a levegő után, a sípolás és a zihálás felkavarta a gyomromat, nem tudtam már ránézni sem.
Minden egy pillanat alatt történt; izmai elernyedtek, megszűnt a görcsös szorítás, rongybabaként lógott a karomban. Kinyitottam a szemeimet, majd a nyüszítő sírás hirtelen, újult erővel robbant ki belőlem. Magamhoz szorítottam a testét, így ültem néhány percig, belélegezve parfümje és haja illatát.
Óvatosan lefektettem a földre, majd fölé hajoltam, hogy megadjam neki a végső kegyeletet.
Közelhajoltam az arcához, ajkaimat a homlokához érintettem.
A sötét szempár egy másodperc alatt felpattant és mereven nézett rám.
Levegőhöz sem jutottam.
A fenyegetés szinte sütött belőle...